Már csak pár darab kavics maradt a kezemben. Igyekeztem minél messzebbre hajítani a víz tükrén őket, ahogy a muglik hívják: kacsázás. Igen jó időtöltés, ha az ember ideges, vagy csak szeretne picit a saját gondolataiba merülni. Ez lett volna az én célom is, de egy hang megzavart, így a következő kő azon nyomban elsüllyedt.
-Mit csinálsz? - hajolt bele az arcomba, összevissza álló hajával.
-Mi történt veled? - emeltem meg a szemöldököm meglepődve.
-Mit csinálsz? - vigyorodott el. Nem akart válaszolni, így nem is firtattam.
-Kacsázok. - sóhajtottam, mert már előre tudtam, hogy el kell magyarázzam mit is jelent.
-Ezek kövek. - bökött a tenyeremre.
-Igen.
-Nem kacsák.
-Nem, jól látod ezek kövek. Ha eldobom, azt hívják kacsázásnak.
-De miért? - erre a kérdésre elgondolkodtam. Miért? Mivel nem jutott jobb eszembe, ezért a legrövidebb úton zártam le a válaszadást.
-Csak.
-Megtanítasz?
Biccentettem és a kezébe adtam egy formás, lapos darabot.
-Eldobod, oldalasan... pattannia kell a víz felszínén...
Már bő fél órája szerencsétlenkedett, mikor leültem és csak a kő útjára koncentráltam. Nem sikerült neki. Gondoltam besegítek, így a lábam mellett, takarva megemeltem a pálcámat és elmormolva az egyszerű lebegés bűbájt, rásegítettem a kő útjára. Nem akartam túlspilázni, így pár pattanás után engedtem elsüllyedni azt.
-Sikerült! - a szeme felragyogott, az arca kipirult és hatalmas vigyorral a száján ugrott a nyakamba, puha csókot nyomva az ajkamra.
-Igen Maya, ügyes voltál. - vigyorogtam rá, amitől még boldogabb lett. Ez a mosoly minden apró varázslatot megért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése