- Hová megy kisasszony?
- Ahová maguk.
Ennyit beszéltem a Kóbor Grimbusz kalauzával és kifelé bámulva az ablakon figyeltem az összemosódó fényeket. Kinn már teljesen sötét volt, csak a közvilágítás és a reklám táblák világítottak. Szép volt.
Sokkal jobban tetszett volna, ha nem az életem elől menekültem volna. Utáltam az egészet.
Karácsonykor mindenkinek boldog mosollyal kellene üljön a meleg szobában, az étellel teli asztal körül, barátok és családja körében. Sajnos idén számomra az egész egy kínzásra hasonlított.
Éppen feltörő könnyeim igyekeztem visszafojtani, mikor George szó nélkül leült mellém az ágyra és átkarolta a vállam. Ez volt az a momentum, ami elindította a lavinát.
Molly éppen ekkor nyitott be és zokogva kiabált a fiával, hogy szálljon le rólam és megtiporja elhunyt ikertestvére emlékét, azzal amit tesz. Pedig ő csak vigasztalni akarta Fred Weasley összetört szívű barátnőjét, az egyedülit, aki megértette min megy keresztül. Azt aki a legjobb barátjává változott a gyász sötét leple alatt. Azt az Olinát, akivé lettem. Az árnyékomat.
Annyira meglepett és elszomorított Molly kitörése, hogy képtelen voltam a Odúban maradni. Elmenekültem a szó szoros értelmében és így kerültem a mugli szemnek láthatatlan járműre.
A legjobban mégsem az fájt, hogy egyedül kell töltenem a karácsonyt. Sokkal inkább a szívemen tátongó seb, ami gennyedzve vérzett és képtelen volt begyógyulni. George ölelése volt az egyetlen, ami enyhítette a sajgást. AZ volt az egyetlen pillanat, amikor újra éreztem az Ő illatát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése