The Burrow

 

 Régóta úgy intéztem a dolgaim, hogy a válaszbaglyok sose érjenek el hozzám. Ez pedig nem volt véletlen. Így is hatalmas volt a kockázat, amit vállaltam. Azt hiszem, ha nem lettem volna birtokában bizonyos képességeknek, Voldemort még akkor is a szolgálatába fogadott volna azt hiszem. Legalábbis Greyback és falkájának jelenléte annak a tanújeléül szolgált, hogy a vérfarkasok is  nyugodt szívvel erősíthetik a seregeinek sorait.

Az, hogy leggilimentor voltam, az én malmomra hajtotta bár a vizet, a nevem volt az az ellenszél, amit minden adandó alkalommal támadó átokként használt fel ellenem minden halálfaló.
Akármennyire is állt a pártomon a kegyvesztett apa fia, sokan, köztük aga a Nagyúr is sokáig kételkedett a hűségemben és ha őszinték akartunk lenni, minden oka megvolt rá. Pontosan ezért állított próba elé.

–         Öld meg az apádat és a vérárulókat! – utasított hideg hangon. Hűséges társa, a kígyó a lábainál körözött.  Nem szóltam. Nem voltam olyan ostoba, hogy félbeszakítsam a mondandóját. – Greyback, Bellatrix és még néhány barátunk, veled tartanak! – sziszegte, s arcán kegyetlen mosoly ült. 

–         Igenis Nagyúr  – hajtottam fejet a varázsló előtt, s kiűztem a fejemből a levél gondolatát, melyet megküldeni kívánok a Rendnek. Vészjósló mosoly terült szét az arcomon. – Szenvedni fognak  – leheltem búgó hangon, melyről Draco már annyiszor mondta,  a vigyorommal kombinálva félelmetes. Voldemortnak szemmel láthatóan tetszett a válasz és a kép is, mely kitöltötte a gondolataimat. Egy porig égő otthonról és vérben fürdő holttestekről. Jól tudta, hogy átverhetem, de ez volt a lehetőségem, hogy bizonyítsak.

Nem hazudtam. Az Odú lakói, s vendégei valóban megszenvedték az apró ütközetet, de a figyelmeztetés időben elért hozzájuk. Mindent gondosan, előre elterveztem. Hogy senki sem tartózkodjon a házban, mikor az atomjaira robban. 

 

Egyszer.  Csupán egyetlen egyszer láttam az apámat az ütközetben. Akkor, mikor kivédte a szándékosan erős átkomat, s utasításomnak megfelelően kábítóártást szórt rám. Az utolsó emlékem a szemében szilánkosra törő elkeseredés volt, mikor lábaim felmondták a szolgálatot.

Voldemort hangja ott visszhangzott még a fejemben, mielőtt  teljesen elvesztem volna egy álomtalan álomban.

Hozzátok vissza a lányt!

 

Erős kar fonódott a testem köré, s fájdalom térített magamhoz.
Nem is igazán. Inkább egy sikoly volt. A sajátom.
A crutiatus újra és újra felharsant a Malfoy kúriában, s elegyedett Bellatrix vad, zabolátlan kacajával.
Senki nem szólt közbe, míg Voldemort  úgy nem döntött elég.
Testem ívben megfeszült, majd tompán puffant s  sötét járólapon. Minden porcikám remegett a kíntól.

–         Ma előzékeny hangulatban vagyok Lupin – nevetett fel – Ez volt a bukásod ára. – sziszegte ridegen. – Ha még egyszer hibázol, meghalsz. –jelentette ki minden érzelem nélkül, majd talárját maga után húzva kivonult a kúria szalonjából, s minden halálfaló követte. Bár Draco csupán az anyja unszolására.

 

Ez volt a bukásom ára. S a jutalma az, hogy mindenki megmenekült. Kiűztem a fejemből a gondolatokat, s helyette megtöltöttem a sötét oldal szolgáiéval, akik szemérmetlenül  nevettek ballépésemen, s alig várták a kivégzésemet. Még most sem hittek a hűségemben. És igazuk is volt.Inkább  választom én ezerszer a halált, minthogy valósában áruló legyek.