Diagon Alley

 

 

–         Tégy egy szívességet – hessegettem el  húgomat, mikor türelmetlenül toppantott a lábával mellettünk. – Nézd meg, nincs e dolgod valahol máshol – hessegettem el szabad kezemmel, mire ő felháborodottan felhorkant – De meg is szűnhetsz, ha úgy jobban tetszik! – jelentettem ki minden érzelem nélkül. Nem vártam meg a választ. A bevásárló utca egyik távoli pontjára  mutattam. Pansy követte az irányt a tekintetével. – Vagy ott van Blaze, menj boldogítsd őt, nekünk dolgunk van!

–         Igyekezz! – Draco megszorította a kezem, nyomatékot adva a szavának. Vonásai  kemények maradtak, de én átláttam az álarcon. Ideges volt. Nekem pedig kettőnk helyett is higgadtnak kellett maradnom.

–         Ugyan, mi dolgotok lenne? – fonta karba a kezét az ikrem és úgy meredt rám, mintha  egy darab rongy volnék nem a szinte porcikára pontos mása.

–         Mióta is tartozunk neked bármiféle elszámolással? –vonta fel a szemöldökét Draco és a tekintetébe költöző árnyék, most először váltott ki más reakciót a testvéremből, mint általában.  Most nem a elvakult szerelmes Pansy állt előttem, hanem az, akit megijesztett a stílus, melyet a hőn áhított fiú vele szemben használt. – Kérdeztem valamit! – vetette oda nyersen, de nem kapott választ. Draco látványosan összefonta az ujjainkat, majd kisöpört egy kósza tincset a fülem mögé. Gondosan ügyelt rá, hogy a lány, velünk szemben  minden egyes mozdulatot figyelemmel kísérjen, s a reakció láttán apró mosoly halvány árnyéka futott át az arcán.

Mikor Pansy remegő ajakkal, sértődötten hátat fordított nekünk, s galoppolva elindult a macskaköves úton. A válla fölött visszanézett, mikor utána szóltam.

–         Vedd meg nekem is a sárkánymájat bájitaltanra. – hitetlenkedve visszafordult és széttárt karokkal meredt rám.

–         Mi vagyok én, a csicskád?

–         Valami olyasmi. – vontam vállat. Pansy épp valami velős riposztra készülhetett, de a szőkeség mellettem megelégelte a szópárbajt és látványos  csókban részesített. Néhány idős boszorkány megvető megjegyzésekkel illetett minket, de ő senkivel sem törődött.

–         Legalább tudjuk, hogyan lehet a legkönnyebben lerázni –motyogta a fiú és kegyetlen mosolyt villantott a húgomra, mielőtt megindultunk volna a másik irányba. Néhány lépést némaságba burkolva tettünk meg. – Tehát valóban nem tudja? – kérdezte végül , fáradt szemeit rám emelve.

–         Tudod, hogy neked nem szokásom hazudni – válaszoltam, miközben befordultunk a Zsebkosz közbe  –  Ő meg nem tud semmit.  Az a csökevényes kis agya fel sem fogná, mi az ára mindennek. – állammal felkaromra böktem, ahol a kabát alatt koponyát körbeölelő kígyó tetoválás díszlett. – Ő csak téged lát és a csőlátása csak hátráltatna minket.

Draco félmosolyt villantott rám. Tekintetében ott volt a kérdés, de nem tette fel, én pedig nem válaszoltam, hisz tudta, hogy én mit látok, ha ránézek. 

A világomat. A saját kis ’Dicsőség Kezem’–et, mely csak nekem ragyog a legnagyobb sötétségben. S amire szükségem is van. ha nem akarok beleveszni az Abszól út legveszélyesebb negyedének örökös félhomályába.