– Ha nem ismernélek eléggé, azt hinném randizni hívtál. – leültem a kilátó lépcsőjére. Az egyik üres dobozra. Figyeltem, ahogy alattunk elterülő város fényei megannyi csillagként ragyognak és visszatükrözik a sötét eget.
– Téged? – kérdezett vissza gunyorosan a tőle megszokott mély, reszelős hangján és követte a példámat. –Soha! – hangján hallottam, hogy mosolyog, mégis több volt ebben az egyetlen szóban, mint amennyit valóban ki akart fejezni. Minimális humorforrásának vésztartaléka volt ez már hosszú évek óta.
– Hm – vontam vállat és a fényekről az acélbetétes bakancsra meredtem a lábamon. Nem néztem volna oldalra, csak feltűnt, mikor az üveg koccant a betonon, közvetlen mellettem. Mikor kezembe vettem a sört, csak annyit akartam kérdezni.; Még mindig ezt a szart iszod Logan?, de ő megelőzött.
– Mindig megkérdezed. – jelentette ki monotonul. – Pedig az elején megmondtam. Egyetlen éjszaka.
– Tudom – kortyoltam egyet az olcsó lőréből. – Sosem mulasztod el, hogy emlékeztethess rá. – sóhajtottam hosszan és keserűen.
– Csak magadnak ártasz. – vont vállat mogorván.
– Fogd már be és csináld, amit akartál!
– Ezt akartam –mutatott a kajásdobozokra, a rekesz sörre maga mellett, a városra, majd rám. Szép lassan. – Csak jó társaságot. Semmi többet.
Semmi több. Ez voltam én. A semmi több. Egy ital, semmi több, egy mondvacsinált randi, semmi több, egy vacsora, semmi több, egy éjszaka semmi több. Aztán már csak társaság. Egy emlék. Egy polcra tett penészes plüssmaci, amit néha leporolnak. Semmi több, csak egy pizza és egy sör. Egy éjszaka néma emlékeztetője arra, hogy mennyivel több lehettem volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése