Expecto patronum

Abban az univerzumban, ahol az időnyerő sem segített.

–        Lyla! Ezer éve már! – Hagrid csontropogtató ölelésben részesített, miután az igazgatói irodából egyenesen a vadőrlakhoz mentünk. Az óriás nem változott sokat, csupán bozontos szakállában már jónéhány ősz szál vegyült.

–        Csak néhány! – mosolyodtam el és lopott pillantást vetettem a kastélyra, mely alabástromként magasodott felettünk.  Emlékeimben még romos állapotban élt. Igaz ezer és egy alkalommal cikkezett a próféta a varázslóiskola felújításáról, de én ezeket módszeresen kerültem.

–        Gondolom nem véletlen, hogy épp titeket küldött a minisztérium! – mosolyodott el a vadőr és rápillantott a szétrebbenő párocskára a hátunk mögött. Hiába már évek óta házasok, Neville és Loraine néha még most is kamaszként viselkednek. A szőke férfi elpirult. Megcsókolta feleségét és egy ördöghurokra hivatkozva, melyre rá kell néznie az üvegházban az órái előtt, elköszönt és a kastély felé vette az irányt. Ki gondolta, hogy egyszer majd valaki Longbottom profeszornak hívja majd?

–        Hát igen! – vigyorodtam el és cinkosul a társamra pillantottam. – De nekem is ideje volt már eljönnöm. – nagyot nyeltem és úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy elködösült tekintettel összenéznek. Aztán Hagrid megrázta bozontos üstökét, majd a Rengeteg felé fordult.  Lapátkezével gyorsan az arcához ért, mintha csak egy könnycsepp emlékét igyekezne eltűntetni.

–        Szóval legalább ketten vannak, de ezt már McGalagony nyilván mondta nektek  – szólt öblös hangon – Nem merészkednek még idáig sem – mutatott az erdős terület széle felé – De Ronan azt mondta, próbáltak már megtámadni néhányat a kentaurok közül. Azt inkább előzzük meg, hogy a diákoknál is próbálkozzanak.

–        Természetes – bólintott Loraine, majd előkapta a pálcáját és egy hosszú pillanat múlva megidézte a macska–forma patrónusát. Felvont szemöldökkel néztem az állatra. – Csak elővigyázatosságból. – vont vállat és elhúzta a száját. – Te még.. – akarta kérdezni, de mikor megemeltem a pálcám elhallgatott. 

A csata utáni időkben, mikor aurorok lettünk,  néha találkoztunk még kósza dementorokkal. Az első ilyen alkalom annyira megviselt, hogy hosszú ideig képtelen voltam teljes értékű patrónust megidézni.  Nem voltak olyan boldog emlékeim, amikből meríthettem volna némi erőt hozzájuk.  Akkor javasolta Dean Thomas, hogy látogassak meg egy számára kedves ismerőst. Egy mugli asszonyt, aki a miénktől eltérő, de sajátos mágiát, hipnózist alkalmaz.   Kezdetben viszolyogtam az ötlettől, de végül felkerestem az asszonyt és  attól a naptól fogva gyökeres fordulatot vett körülöttem minden. 

–        Expecto patronum – motyogtam, s a fénycsóva a pálcám végén apró madárrá formálódott. Egy szarka alakját vette fel.

–        Nem változott – jelentette ki Loraine.  Arcán furcsa kifejezés ült.  Valószínűleg emlékezett még azokra az időkre, mikor a DS edzéseken egymás mellett hátrom ilyen patrónus is megjelent. Az ikreké és az enyém.

–        Nem – vágtam rá, majd megindultam a rengeteg sötétje felé. Nem újságoltam el neki, hogy egy mugli teremtett nekem egy belső mennyországot. Nem mondtam el, hogy azóta is gyakorlom azt a módszert és  a miénk mellett egy olyan kitalált valóságban is  élek, amelyben Fred Weasley nem halt meg.

Nem mondtam el, hogy az az emlék, mely elég boldog, elég erős ahhoz, hogy létrehozzon egy inkarnálódott patrónust,  valójában soha nem is létezett.