Azkaban

A fiú sötét tekintete a könyv megsárgult lapjairól rám siklott. Éreztem. Most is, mint minden alkalommal. Jeges borzongás futott végig a gerincemen, melyet aztán forróság váltott fel. Nevetséges tudom, de ő volt az egyetlen, aki ilyen hatást váltott ki belőlem. Kettősséget. Félelmet és szeretetet.

–        Mary! – szólt, s a könyvtár némaságában elsuttogott nevem, mintha csak kirobbant volna ajkai közül. Felnéztem rá. Tekintetét az enyémbe fúrta. Mintha tudta volna, hogy ha már a bűvkörébe vont, nem tudom majd elengedni. Sosem tudtam. – Szerinted van rosszabb a halálnál? – felszegte az állát és mereven bámult rám. Szeme egyetlen villanása elárulta, hogy nem a kíváncsiság mondatja ki vele a szavakat. Már csak azért sem, mert ismeri már a gondolataim többségét. Ismeri a rémálmaimat. Ismer engem. Sokkal jobban, mint én őt.

–        Tudod, hogy igen, Tom – suttogtam halkan. Hangom megremegett, ahogy az emlékek elmém küszöbére tolultak. Megráztam a fejem, ahogy ajkamba haraptam. Nem akartam erről beszélni. Soha többé. De elég volt egyetlen szó.. Egyetlen apró szó, amivel képes volt megbabonázni.

–        Kérlek! – nem könyörgés volt ez, sokkal inkább parancs. Parancs, ami valahogyan képes volt rákényszeríteni ajkaimat szavak megformálására.

–        Amikor az anyámról kiderült, hogy ártatlan – kezdtem bele a történetbe, amit már tudott – És apám nem tudott kire hagyni, el kellett mennem vele az Azkabanba, hogy hazahozzuk. – Tom másfelé pillantott. Talán, mert nem volt kíváncsi a könnyekre, amik lefolytak az arcomon. Talán csak ez volt az egyetlen csepp könyörülete. Hogy nem kellett fogva tartson a tekintete. – Az a börtön maga a földi pokol. Még csak tíz éves voltam, de tudod, hogy azok a képek még ma is kísértenek.

–        Tudom – felelte egyszerűen.

–        Amikor beléptem oda ,úgy éreztem, a hatalmas szikla, s az erődítmény teljes súlya a mellkasomra nehezedik és soha többé nem kapok majd levegőt. A dementorok.. – említésükre kirázott a hideg – a dementorok közelsége úgy sértette fel a lelkem akkori sebeit, hogy azt gondoltam, semminek sem tudnék örülni többé. Hogy a jókedv a teljes formájában megszűnik létezni a világban. – megremegett z ajkam, de próbáltam megemberelni magam nem akartam erről beszélni – Szóval, ha választanom kellene, inkább meghalnék!

–        Hm – kegyetlen mosoly kúszott az arcára, s azzal együtt vissza fordult a könyvéhez.

Azt kérdezte, van–e rosszabb a halálnál is? Van. Mindenképp van. De csak rossz van és rosszabb. De jelen pillanatban sem tudtam eldönteni, melyik az utóbbi.

A Dementorok lélekölő közelsége, vagy Tom Riddle béklyóként fogva tartó kegyetlen szeretete.