Phoenix

 

Már pontosan tudtam az idejét. Sosem késik. Csak én szoktam néha. De ilyen ez, ha az ember a vizsgákra készül. Nem mindig marad ideje más látványosságokra, csak szórakozásból. Mert ez csak az volt. Egy látványosság. A Roxfort egyik ékessége, mondhatom így is. Végtére is nem minden nap lát az ember egy főnixet közvetlen közelről.

 

A dalából már tudtam, hogy érkezik. A csillagvizsgáló toronyban szinte megdermedt a levegő, mikor a teremtmény hangja egyre közelebb és közelebb ért. Beleborzongtam az érzésbe most is, mint minden alkalommal, mikor fel tudtam lopódzni ide, csakhogy láthassam. Bár az igazat megvallva ez bármilyen büntetőmunkát megért volna.

Azt mondják, a főnix könnye gyógyító erejű, de ha tőlem kérdezed, azt mondanám, a dala is gyógyír a sebekre. Csak nem fizikai értelemben.

–        Kezdem azt hinni, Malfoy kisasszony, – szólalt meg Dumbledore előlépve a torony egyik homályos sarkából, ahol eddig nem láthattam. – hogy visszaél a prefektusi kinevezésével ezen szép látványért cserébe. – az alattunk elterülő félhomályba burkolt látképre mutatott a korláton túlra, melyre pont abban a pillanatban telepedett le a tűz színeiben pompázó madár. Az igazgató hangjában mosoly bújkált. Minden rosszallás nélkül.

–        Nem a látvány érdekel – feleltem keserűen, de volt egy olyan érzésem, hogy tisztában van ezzel – Csak miatta járok ide – állammal a teremtmény felé böktem, majd a korlátra támaszkodtam és játszani kezdtem a gyűrűsujjamon pihenő ékszerrel.

–        Tudja kisasszony, Fawkes sosem járt ebben a toronyban. Néhány hónappal ezelőttig. – jelentette ki nyugodt hangon Dumbledore – Még a pontos dátumára is emlékszem, mikor jött ide először. Aznap, mikor James Potter eljegyezte Lily Evans kisasszonyt. – éreztem vizslató tekintetét félhold alakú szemüvege mögül, de néma maradtam. – A főnixek rendkívül intelligens állatok – folytatta – megérzik, ha valakinek szüksége van a jelenlétükre.

Fawkes óvatosan eloldalazott mellőle a korláton. Egyenesen felém. Fekete szemeit rám emelte, mintha a lelkembe látna velük. Fejét aztán lehorgasztotta, mintha érintésre várna. Vigyázva simítottam végig a narancsszín tollakon, melyek meleget sugároztak. Félmosolyra húzódott a szám.

–        Ha szeretné, – szólalt meg az igazgató, s elindult a csigalépcső felé, mely levezet a  toronyból – Az irodámban is meglátogathatja a madarat. – biccentett, majd újra rám emelte a tekintetét – Vigyázzon, kisasszony, mikor visszamegy a háza klubbhelyiségébe. A gondnokunk bőszen járja a folyosókat. – volt egy olyan érzésem, hogy ezt már csak azért tette hozzá, mert tudta, hogy nemleges válasszal zárulna a beszélgetés.. Azzal, hogy nem lehet. Így inkább hagyta belefagyni a gondolatokat a pillanatba, mielőtt távozott volna.

Ellöktem magam a korláttól és lekuporodtam a fal tövébe. Fawkes kíváncsian pillantott utánam azzal a furcsa féloldalas testtartással, amivel csak a madarak  tudnak, majd leröppent mellém a földre. Hosszú körmei kopogtak a deszkákon.

–        Szóval csak én vonzottalak ide, minden alkalommal? – tettem fel a költői kérdést a fejem csóválva. A madár a combomon pihenő kezemhez totyogott és csőrével óvatosan megkocogtatta az eljegyzésigyűrűmet. –Nekem sem tetszik – vontam vállat. Akkor vettem csak észre az állat szemében a könnyeket. A könnyeket, amelyek ráhullottak a fémre. Mintha tudná, hogy az a bajok egyik forrása. Keserűen felnevettem és óvatosan megsimítottam a madár fejét. – Köszönöm Fawkes –motyogtam. És azt kívántam, bár ennyire egyszerű lenne minden.