Noodle

 

–         Szeretlek – túlkiabálta a háttérzajt. De, ha őszinte akarok lenni, ezt  szót akkor is hallottam volna, ha a csata hevében csupán csak suttogja.

–         Ostoba vagy, ha azt hiszed, ez bármin változtat– a higgad magabiztosság álarcát próbáltam magamra erőltetni, de megremegett a pálca a kezemben. Valami láthatatlan kéz szorongatta a torkomat és zsibbadt fájdalom fogta pántba a szívemet. – Ostoba vagy, ha azt hiszed, kettőnknek lehetett volna jövője – az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a remegést. S imádkoztam, hogy a könny, ami lefolyik az arcomon, tűnjön csupán vérnek, vagy verítéknek. De a Nagyfőnök odafenn, nem akart hallgatni a fohászra.

Fred közelebb lépett, s pálcát tartó kezemre tette a sajátját. Szabad kezével magához húzott és homlokát az enyémnek döntötte.

–         Tudod, hogy van választásod. Még most is. – megremegett alattunk a föld, ahogy újabb és újabb átkok csapódtak be a kastély különböző pontjaira.

–         Meg fog ölni téged – nyögtem elcsukló hangon. Akkor dobtam el a pálcát, hogy ujjaimat összefonhassam az övéivel.

–         Akkor úgy akarok meghalni, hogy tudom, végül nem hazudtál magadnak és a jó oldalon harcoltál.

–         Szeretlek. –zokogtam fel, s ebben az egyetlen szóban tudtára adtam mindent. Azt, hogy minden, amit iránta érzek valódi, hogy sosem érdekelt más rajta kívül, hogy a sötét oldal csupán egy rossz döntés volt, amit már mindennél jobban bánok. Hogy nem akarok többé olyan szörnyeteg lenni, amelyet Voldemort belőlem teremtett. S hogy mindennél boldogabb volnék, ha képes volna megbocsátani nekem mindent, amit eddig elkövettem.

Akkor még nem tudtam, hogy Fred Weasley kívánsága valóra válik majd. Pontosabban, azt nem tudtam, hogy ennyire hamar.. 

Úgy akarok meghalni, hogy tudom..  Tudta. És tudtam én is, mikor két zöld villanás között élet és halál örök búcsút mondott egymásnak.