Car

 

- Mi lesz, ha nem tér magához? - kérdezte olyan mély, fájdalmas keserűséggel a hangjában, amit egy éve hallottam tőle utoljára. Pont azután, hogy Jess meghalt. Az ajtófélfának dőlt és bámulta a testet, melyből kisebb-nagyobb csövek és branülök vezettek egy-egy géphez, monitorhoz, vagy gyógyszeres tasakhoz az ágy körül. Az apró kórtermet betöltő pittyegő hangok, melyek az életjeleket voltak hivatottak jelezni, mégis, mintha gúnyolódtak volna, s minden egyes alkalommal újabb és újabb hívogató szót intéztek volna a  halálhoz. Legalábbis ezt éreztem én. De ki mégsem mondhattam. Milyen testvér volnék akkor?

-Fel fognak épülni! - jelentettem ki magabiztosan, bár magam sem győztem meg egészen arról, hogy bármi hitelt adok szavaimnak.Sam vállára tettem a kezem- Ő is és .. 

-Az apja magához tért! - szakított félbe egy sötét bőrű férfi, aki a csiptetős táblát nézegette maga előtt. - Bemehet hozzá, ha akarja - szólt rezignáltan és lopva benézett a kórterembe, mintha megérezte volna, hogy nem fogja megúszni na kérdést. -De a bátyja.. Róla nem tudok sok jót mondani. - megrázta a fejét - A vérveszteség, sérült a mája és a veséje.  De leginkább a fejsérülés aggaszt. Az agyödéma korai jeleit mutatja, de biztosat csak akkor tudunk mondani, ha magához tér. Ha magához tér.

Nem nagyon emlékszem az ezt követő mondatokra.  Szó szót követett ugyan, de az egyetlen biztos pont, pontosan a bizonytalanság maradt. Az a kihangsúlyozott 'HA'. De Dean-nek túl kell élnie. Muszáj. Sam nem bírna ki még egy ekkora csapást.

                                                                               ~~

-Remélem menthető még a kocsi - sóhajtottam hangosan, mikor már ott ültünk Dean ágya mellett. Sam már elment Bobby-hoz a Coltért és a hozzávalókért ahhoz, hogy apa megidézhesse azt a rohadékot. Igen. Tudtam, hogy erre készül, de nem szóltam.  Mert megértettem, miért teszi. Felfogtam a dolog súlyát, és tudtam jól, hogy Dean-ért teszi. De megtenné akármelyikünkért. Szóval igen, tudtam de nem vitáztam.  Ara ott lesz majd az öcskös, mikor rájön. -Titokban azt reméltem, egyszer majd az enyém lesz, nem az övé, - itt állammal az ágyon fekvő felé böktem - de valljuk be, jobban megérdemli. Imádta azt a csotrogányt.- itt vártam egy másodpercet, hátha rákezd a jól ismert nótára. Ne szidd a járgányt, hisz abban születtél. De nem volt reakció - Emlékszem, milyen patáliát csapott, mikor majdnem meghúztam egy patkán. - fel akartam kuncogni, de mégis illetlennek éreztem. Apa egy pillanatra rám emelte a tekintetét. Akkor valami mélyről jövő belső hang mondatta ki velem a szavakat. - Az volt az egyik kedvenc emlékem, mikor vezetni tanítottál. - apró mosoly árnyéka futott át az arcán. Csak egy árnyalat. - Az összes kukát letaroltam a környéken.
-Menjen vissza a saját kórtermébe kérem! - egy fáradtnak tűnő nővér szólt be az ajtón. Apa csak bólintott, majd le sem véve a szemét a testvéremről,  felállt.
-Apa..
-Igen? - most sem nézett először rám, csupán akkor, mikor már megfogtam a kezét.
-Ugye tudod, hogy minden rendben lesz? - kérdeztem halkan, mire fura kifejezés ült ki az arcára.  Aggodalmas értetlenkedés elegye. - Csak szeretném, ha tudnád, hogy bármi történjék is, én szeretlek téged, bármit is tégy.

                                                                           ~~

Azután, hogy leléptem apától azzal az indokkal; iszom egy kávét, Samnek hagytam egy terjengős üzenetet a hangpostáján és elsétáltam egy kihaltabb folyosóra. Itt nem mászkáltak sokan, s még egy szék sem volt a kórtermek között. Jobb híjján a földre ültem, s bár a kutya se vett tudomást rólam, egy rövid pillanatig mégis úgy éreztem, nem vagyok egyedül.  S ami azt illeti nem is voltam.
-Tudják már? - kérdeztem a nőt, aki  megjelent mellettem. 
-Még nem - sóhajtotta Tessa -De feltételezem azért vagy itt, mert már nem akarod megvárni, mikor leesik nekik. - szólt szelíden. 
-Én tényleg csak ennyi időt akartam, hogy elbúcsúzhassak. - vontam vállat, majd feltornáztam magam a padlóról. Tekintetem elsiklott a kaszás mellett és a hullaház feliraton állapodott meg a szemközti ajtó mellett. Ott lehet valahol a testem. - De tudod, a duma amit előadtál a sorsról.. Bárki írta is ezt a sztorit, pofátlanul szar humora van. - Tessa felém nyújtott kezéért nyúltam. Két gondolat futott át az agyamon, mielőtt a szellemem elenyészett volna ki tudja hová.

Az egyik az, bármit is tervezzen apa, remélem beválik. Mert ha Sam két testvérét veszíti el.. Akkor önmagát is örökké el fogja.

A másik pedig, hogy, ha valaki az évek alatt azt mondja nekem, ilyen klisés módon fogok meghalni, valószínűleg kiröhögtem volna.  Mármint, értem, hogy az élet egy örök körforgás.
És az enyém egy '67-es Impala hátsó ülésén kezdődött. 

Aztán ugyanott ért véget egy karambolban.