Ezüst csík. Ezüst nyíl. Ezüst minden. Egy külön világ. Ez volt ő számomra. Míg másnak a rózsaszín köd jelenti a szerelmet, nekem egy ezüst fonál, mely néha kusza és gubancos. Az egyik csomót pedig fogta az élet és kacagva ollóval bontotta ki. Egyszerűbbnek tűnt, mint várni és harcolni az összegabalyodott érzelmek és világok rendeződésére.
Ott állt előttem. Elszántan, akár egy hős. Igazi Bosszúálló. Mindenkit egyesével mentett ki az összeomló épületből. A betontömb darabjaira hullva adta fel a harcot, akárcsak én. Clint épp egy gyermekért vetődött, testével védte a csöppséget. Háttérben édesanyja kiabálása hallatszott, de a vér olyan erősen dübörgött fülemben, hogy semmi mást nem hallottam, csak az ezüstös lövések éles durranását.
„Nem számítottál rá?” Hangzottak utolsó szavai, ahogy gyors és éles reflexeinek hála megmentette a gyermeket és barátunkat. Wanda üvöltése még kilóméterekkel odébb is visszhangzott és az azt követő robbanás megrázta a talpunk alatt a földet. Saját és fájdalmas sikolyom félretéve szaladtam, ahogy a lábam bírta. Ekkor volt az első alkalom, hogy rettentő lassúnak és lomhának éreztem magam. Mintha Pietro halálával, a világ gyors mókuskereke is megállt volna és csak törékeny, lassított időzóna maradt utána.
Remegve pattantak ki szemeim az álom hatására. Már lassan két éve, hogy elveszítettem az első szerelmem. A szerelmet, ami éltre keltett és lángba borította a bensőmet.
-Jól vagy? – dörmögte a félkómás hang a fülembe.
-Persze. – suttogtam bele a sötétbe. Egyedül az ablakon beszűrődő Holdfény tudta, hogy hazudok. Talán már sosem leszek jól. Mégis megnyugtatott a tudat, hogy a mellettem fekvő férfi tudja ezt és mégsem kérdezget tovább.
-Aludj még. – Nyomott puszit a hajamba, aztán magához húzott fém karjával és erősen mellkasához szorítva simított végig a karomon. – Elmúlik.
- Tudom. – fordultam hátra egy apró csókra és hagytam, hogy álomba ringasson a fémes felületen játszó holdvilág ezüstös csillogása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése