Sírva rohantam Hagrid házához. Magam sem tudom miért ő volt az első gondolatom, de most egyik barátomat sem szerettem volna a közelemben látni. Nagy levegőt véve kopogtam be az ajtaján, de csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tartózkodott otthon. Hangosan felzokogva leroskadtam a bejárati ajtó előtt lévő kopottas lépcsőre.
-A kurva életbe. – fogtam a mellkasomat. – Annyira fáj… - hunytam be a szemem és próbáltam egyenletesen lélegezni. Senki nem szólt előre, hogy a lélek fájdalma erősebb bármilyen kínnál.
Reggel még egy rózsaszín felhőn úszva indultam neki a napnak, a fejem búbjáig szerelemben. A harmadik óra után jött a feketeleves. Az udvaron sétálva szúrtam ki, amint George szégyentelenül, egy fa alatt csókolózik egy másik lánnyal. Először nem akartam hinni a szememnek, de a körülöttem lévő, csodálkozó diákok megerősítettek benne, hogy tényleg ő az.
Abban a percben éles fájdalom nyilallt a szívembe és azóta megállíthatatlanul folynak a könnyeim. Így próbálja a lelkem túlélni a sérülést.
Ahogy kinyitottam a szemem, eszembe jutott a megoldás. A sírás csillapodott, én pedig rohanni kezdtem az igazgatói iroda felé, akár egy őrült. Az ajtóban az Igazgató hófehér szakállával találtam szembe magam.
-Mi járatban Ollivander kisasszony? – nézett rám mindentudóan félhold alakú szemüvege mögül.
-Segítenie kell Igazgató úr! – kapkodtam a levegőt és ismét elöntötte mellkasom a sírás előtti forróság.
- Mit tehetek Önért?
-Fawkes! Szükségem van a madarára! Kérem… – szipogtam és próbáltam tőmondatokban elmagyarázni mi is történt.
-Maya, a főnix könnye gyógyító erejű, de nem végtelen a hatalma. A test fájdalmait könnyedén rendbe hozza, míg a lélek egy sokkal bonyolultabb dolog. Attól tartok haszontalan ilyen esetekben.
-De nekem… - kapkodtam a levegőt, kezdődött előröl a roham. – Kell. Kérem, könyörgöm! – temettem tenyerembe az arcomat. Rázkódó vállamat átkarolva tessékelt Dumbledore az ajtón befelé.
-Nyugodjon meg, minden rendben lesz. Igyunk egy teát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése