A látásom elhomályosult. Semmit nem érzékeltem a körülöttem zajló eseményekből. Egyedül egy arcot voltam képes élesen kivenni és az az Övé volt. Homlokáról csorgott az izzadság, poros, véres nyomot hagyva, máskor csintalanul mosolygó arcán. Szemében reménytelenség.
Esküszöm az égre, hogy nem akartam meghalni! A karomról induló átok mégis apránként araszolt a szívem környékére, áthúzva ezzel a jövőbeli terveimet. Nem magamat sajnáltam. Ne értsétek félre. Tudtam mire vállalkoztam, mikor csatába indultam Volde… Voldemort ellen. Nem voltam gyáva nyúlt és az életemet bármikor oda dobtam volna egy szebb jövőjért, de nem így. Háborúban elesni büszkeség. Büszke voltam, de csalódott. Itt hagyni a szeretteimet fájdalmas, közülük is az előttem könnyekben és izzadtságban úszva térdeplő mókamestert.
-George. – mosolyogtam rá kedvesen. Látni akartam még egyszer utoljára, ahogy a fény megcsillan a szemében. Eredménytelenül. Testvére elvesztése olyan nyomott hagyott a lelkén, amit talán sosem fog kiheverni. Ott akartam maradni mellette! Vigyázni rá és azt suttogni a fülébe semmi baj, találkozunk még! De az Élet nem ilyen, a Halál pedig pláne! Elrángat engem is és George Weasley egyedül marad a kínjaival.
-Tarts ki Maya, könyörgöm! – szorított magához erősen, piszkos arcát pedig a hajamba túrta.
Még mondani akartam neki valamit. Akármit!
Mire bármilyen hang elhagyta a torkomat, rá kellett jöjjek, hogy a jelenetet már az oldalvonalról figyelem, megszakadt szívvel, egy szellemként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése