A világ lelassult körülöttem. Mindent egy fekete-fehér filmhez tudtam volna hasonlítani, amiben a hős szerelmes próbálja megóvni a nőt. Mindentől, a világtól, a veszélyektől, saját magától. Leginkább magától.
Ott ült a padon, a padon, ami az első találkozásunk helyszíne volt, ahol a kapcsolatunk minden jó és rossz percét sikerült megoldanunk. Ahová menekültünk, ha féltünk saját magunktól. Most pedig szintén ott ült, lehorgasztott fejjel és dőltek belőle a kifogások.
-Nem a te hibád. Az enyém.
-Nem tehetsz semmiről.
-Szeretlek, de...
-Bele fogsz halni.
-Családot érdemelsz.
-Gyerekeket.
-Velem nem lehet.
-Veszélyes.
-Inkább élj nélkülem, mint velem halj meg.
-Nem akarlak elveszíteni.
-Ez az én életem.
-Nem kell ezt csinálnod.
-Normális házba költözhetnél.
-Isten ránk vadászik.
-Elpusztít mindent és mindenkit, aki közel áll hozzánk.
-Beledöglenék, ha történne veled valami.
-Minden az én hibám.
-Én vagyok a probléma.
Csak hallgattam a süketelést és azon kaptam magam, hogy potyognak a könnyeim. Nem volt erőm végig hallgatni, valahol a harmadik indoknál kiszakadt a lelkem és a pokol legmélyebb bugyrába szállt, Rowena majd vigyáz rá.
Közel hajoltam hozzá, mire elnémult. Egy óvatos és remegéssel telt puszit adtam neki borostás arcára és azzal a megfontolt mozdulatokkal, hátat fordítva vissza indultam a bunkerbe.
Már nem reménykedtem semmiben. Tudtam, hogy vége van. Mégsem akartam könyörögni. Egy Winchester makacs és hajthatatlan, ezt az egyet megtanultam. Beléptem a közös otthonunkba utoljára, rámosolyogtam az épp laptopját böngésző Deanre és elindultam összepakolni. Végleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése