Mintha álmodtam volna.
Ülök a kicsinyke szobámban az ágyam közepén és bámulok magam elé. Valami üres, valami hiányzik, valami eltűnt, valamit keresek. Nem találom a helyem. Kimegyek a konyhába, leülök a nappali tv-je elé, hallgatom, ahogy a kályhában recseg, ropog a tűz. Közben kattog az agyam. Úgy érzem magam, mint aki összefutott előző este egy dementorral. Mi fáj ennyire?
Még mindig az álmom hatása alatt lennék? Az éjjel azt álmodtam, hogy az Odaátból imádott Sam Winchesterem meghalt. Ismét.
Valamiért olyan valóságos volt az egész. Hallom ahogy kiabál, hallom, hogy az utolsó szavait nekem intézi, amit éppen, hogy ki tudok venni, hiszen a mindent elsöprő zokogásom elnyomja. Hallom Deant, ahogy dühösen üvölt és kínjában Chuckhoz imádkozik. Az a szemétláda! Elvette az öccsét. Elvette a szerelmemet. Elvett egy jó embert a világtól, egy hőst. Sam Winchester hivatalosan is meghalt, de ezúttal végleg. Hallom Chuck nevetését, és szánakozó mosolyát látva neki iramodok. Ő megkíméli az életem. Már már színpadias mozdulatokkal állít meg és térdre rogyok előtte. Leguggol és simogatja a hátam. Gyermekem, ne sírj. Itt a vége. Túl sok a dráma. Ennek így kellett lennie. Te megmenekülsz. Nem marad seb utána. Észre sem fogod venni.
Aztán hallom, ahogy azt suttogja: Olyan lesz, mintha álmodtad volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése