2020. május 6., szerda

Létezni halálra


Rájöttem, hogy egyszerűbb lenne meghalni, mint élni nélküle, mégis vele. Ott volt mindenhol, a falakban, az ételekben, az italokban, még a levegőben is. Minden pillantása egy újabb sebet ejtett a szívemen és a végén már képtelen voltam állni. Tudtam, hogy éjjelente mégis muszáj leszek a szemébe nézve átadni magam az iránta érzett szerelemnek és ez rettenetesen fájt. 
Mintha érezte volna, mert az elmúlt időszakban egyre jobban kereste a társaságomat. Még olyankor is beszédbe próbált elegyedni, mikor máskor nagyívben elkerült és lenéző mosolynál nem kaptam többet. Ez megváltozott. Ő maga is megváltozott. 
Olyan volt, mint aki kötődik, mint aki félt. Tudtam, hogy az egész egy hamis álomvilág, amit én magam próbálok felépíteni. Hazugság, amivel enyhíteni próbálom sajgó lelkem fájdalmait. 

Az akkor együtt töltött éjszaka után elvett tőlem minden maradék reményt, hogy megőrizzem az ép elmémet. Szerelmes szavak csúsztak ki a száján, szerelmes, érzéki csókokkal borította testem. Sírni akartam, de ott és akkor valami eltört bennem. Annyira belerokkantam az egészbe, hogy már semmi nem érdekelt. 

Elterveztem mindent. Felölti magára köntösét és miután távozik, véget vetek az egésznek. Felállt, én pedig izgatottam markoltam a párnám alatt rejlő kés markolatát. Tűnjön már innen! 

Ekkor valami furcsa dolog történt. Olyan, mint még soha. Thandruil vissza fordult. Összehajtotta az éjszakai ruháját, megigazította a párnát, szakszerű mozdulatokkal és hanyattdőlve feküdt mellém. Egyik karját kitárta, szavak nélkül várta, hogy hozzá bújjak. Annyira meglepődtem, hogy lefagytam. 
Nem hagyott sok időt gondolkodni, körém fonta karjait és a mellkasára húzott. Nagyokat pislogva engedtem el a kést. Most mi lesz? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése