Elhiszed nekem, ha
azt mondom szerencsével és szerencséért játszani nem ugyanazt jelenti? Jobb
kérdés, talán inkább az, értenéd–e egyáltalán? Nem valószínű. Ami azt illeti én
is csak nemrég jöttem rá. Durva tanulópénz volt. Mondhatni alku. Egy esztelen
lány gyermeteg alkuja más tragédiájának megelőzéséért.
Azt hiszem, ha Dean
itt volna, csak kicseszettül leteremtene.
Biztos valami olyasmit mondana;
–Nem vagy mér benne
ebben a szarságban egy ideje ahhoz, hogy tudd, az ilyen alkuk sosem sülnek el
jól? Mégis mit gondoltál?
A helyzet az, hogy
nem gondolkodtam. Elég abszurdnak tűnt a Winchester fivérek nevét és a normális
szót egy mondatban említeni. A telefonban mégis ezt hallottam, mikor Dean
felhívott. Fogfájás, betegség, lejárt
kártya, kipurcant kocsi. Na igen. Ez
másnak, valakinek, aki nem tudja milyen a valódi világ, csak a szépen megfestett
rózsaszín keretekben él sötétség, szörnyek és minden egyéb borzalom nélkül.
Először átoknak tűnt.
De könnyű volt kideríteni, hogy semmi mágikus nincs a dologban. Legalábbis
amennyire hihet az ember egy pokolhercegnőnek, aki akaratán kívül Chuck
személyes walky–talky–ja volt. A Winchestereknél fordult a kocka. Ezt dobta a gép. Vagy ezt írta meg az a kurva Isten, akit
magukra haragítottak. Akit magunkra
haragítottunk.
Így esett meg a dolog, hogy míg Sam és Dean egy
régi jóbarátjuk vendégszeretetét élvezték, én felkerestem a csehót a semmi
közepén, anélkül, hogy nyomot hagytam volna magam után.
Pedig úgy volt, ha
végzek Donna–val, egyenesen visszamegyek Lawrence–be. Akkor csörgött a telefon
és rám zúdították a pecháradatot szavakban.
Hallottam a helyről
korábban. Kicsit olyan ez, mint Dante pokla. Csak a felirat hiányzik az ajtó
felől, hogy ’Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel’. Pedig az mindened, amid van, ha ide
érkezel. De nincs semmi az ajtón. A cégér nem reklámozza azt, hogy elég egy
rossz lépés, – jobban mondva egy rossz lökés – és nem jössz ki többé élve.
Az első körökben egész
jól ment. Nem volt nagy a tét, csak
néhány vidéki bugris szerencseadagja, akik csak fel akartak szedni valami
városi libát. Aztán jött a lejtő. Pedig a
lány figyelmeztetett. A játék magába szippant.
Bizonyos értelemben így is volt. Azt mondogattam
magamnak, a következő majd sikerül, a következő majd meglesz, de Fortuna nem
állt az oldalamra.
Legalábbis addig nem,
amíg ki nem hívtam egy meccsre. Végső
soron övé volt a hely, én nem magamért játszottam, hanem Deanért és ha veszítek,
legfeljebb normális marad én meg… Mi
vesztenivalóm maradna? Ha a következő
vadászatán valami balul sül el, mert ő normális lett, mi marad nekem?
Mondanom kell, mi
lett a vége? A szerencse istennője
legyőzött engem. De ahelyett, hogy hagyott volna a kocsma küszöbén meghalni,
alkut ajánlott. A két vadász megkapja a
szerencsét, amit elnyert tőlem, én pedig életem végéig felszolgálok a csehójában. Csupán azért, mert megtetszett neki a
bátorság, hogy ő magát hívtam párbajra,
A választ már tudod.
De én semmit sem tudok a külvilágról. A helynek nincs neve. Csupán legendája van. Ha jó lapokat oszt neked a sors megduplázhatod a szerencséd. De két vadásznak, aki már remélhetőleg újra
Fortuna kegyeit élvezi, mi szüksége van szerencsére? A kocsma csak egy
folt egy mocskos festékpalettán, melyet
a földnek nevezünk, én pedig arra kárhoztattam magam, hogy beleolvadjak ebbe a foltba,
elzárva mindattól, amiért küzdöttem.
Kérdezhetnéd,megérte–e
ekkora árat fizetni a szerelemért, és én
akkor azt kérdezném tőled, szerettél–e valaha annyira, hogy szinte már fájt?
Ha azt mondom,
szerencsével és szerencséért játszani nem ugyanaz, már megérted?
Nem mintha változtatna
a dolgon, hogy Fortuna egy kibaszott
ribanc, de hiába hibáztatod, ha te magad vagy a saját baromságod okozója.
Szóval, ha egyszer
megkérdezed is, én igennel fogok felelni.
Hogy rettenetes?
Elhiszem, de így igaz. Ha szeretsz,
életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése