A lábam lógatva ültem egy felhőn. Jól hallottad, egy felhőn. Sokan azt hiszik a mennyország tele van csillogással és boldogsággal. Igen, sokaknak tényleg így alakul az élete utáni időszak, de az nem én vagyok. Én általában félrevonulva figyelem az élőket. Kifejezetten két embert. Embert? Tündét.
A szerelmem egyedül maradt és még ilyen magasról is érzem a fájdalmát. A fiam odalenn van, de nem tudok neki segíteni, támaszt nyújtani a nehéz időkben. Csak nézem őket és követem a sorsukat, a baklövéseiket. Látom mennyire megváltoztatta őket a halálom.
Thandruil konkrétan magába fordult. Vasmarokkal uralkodik, birodalmunk fényes és jobban működik, mint valaha. Mégis hiányzik az egész lelke.
Legolas próbál megfelelni az édesanyjának, az én egyetlen kincsem. Annyira erősen próbálkozik, hogy néha szívem szerint lemennék és átölelném. Nem tehetem. Többé már nem.
Csak ülök a felhőn, figyelem, ahogy a nagy Király magába roskadva ül a trónján és üveges tekintettel mered maga elé. Senki nem mer a közelébe menni, ő nem nyit mások felé. Minden másodlagossá vált a gyászával szemben. Annyira szeretném, ha újból boldog lenne! Ha ismét az a férfi lehetne, akit megismertem.
Ekkor hallom meg szavait. A szavakat, amit naponta nekem intéz. Általában beszámol a történtekről, mintha nem látnám. Minden apró dolgot elmesél, néha segítséget kér, néha csak semmiségeket mond. Néha elmondja mennyire büszke lennék a fiúnkra. Ma pedig csak annyit hallok a szájából:
"Rettentően hiányzol."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése