Egy ismeretlen illat az orromban, hideg test az ágyamban. Nem. Nem halt meg. Szimplán csak idegen. A sötét tincsek selymesen terülnek szét az ütött-kopott, festék foltos párnán. Hófehér testét retkes lepedő fedi, ami itt-ott rá van csavarodva a lábára. Egy óvatos lökéssel mászok ki az újabb selejtes ragtapaszként használt nő mellől. A szekrényen árválkodó, megcsappant tartalmú whiskys üvegért nyúlok és nagyot húzva, ádámkosztümben ténfergek az ablakhoz. Elgondolkodom homályos elmémen keresztül: hogy jutottam idáig?
A kérdésre képek cikáznak a szemem előtt. Két gyönyörű szempár, egy őrülten mosolygó arc és pár ismeretlen folt. Ennyi csupán az utolsó pillanat emléke.
A vakító terembe belépve ott állt a közepén, csuklóját láthatatlan láncok tartották. Húsáig vájtak. Száját mégsem hagyta el egyetlen kiáltás sem. Bátor volt és a maga módján egy hős.
Körben emberek várakoztak további parancsra. Ő volt az áldozati bárány. Annyi különbséggel, hogy nem esett pánikba. Lemeztelenített teste és véresre vert, foltokkal tarkított bőréről tudomást sem véve, higgadtan tűrte a megaláztatást. Az eljárás élesen idézte a nomád mondákban fellelhető ördögűzés képeit.
Ki akartam hozni onnan! A lábam mégsem mozdult. Arthur Ketch mosolyogva közeledett, majd megállt előttem. Egyetlen gúnyos szót sem szólt. Minimális fizikai erőt kifejtve, a karomnál fogva cibált a hőn szeretett nő elé. Teljes súlyommal a márványpadlóra zuhantam, mire diadalittas kacaj hagyta el a száját. Ekkor jöttem rá, hogy elcsesztem.
"Az utolsó hozzávaló!" - hajolt meg az angol lovagiasan és fejét fel sem emelve hátrálni kezdett. Jen szemeiben furcsa ismeretlen fény gyúlt. Reagálni sem volt időm. A következő pillanatban a mellkasom több mázsa súly nyomta, ami egyik pillanatról a másikra megszűnt. Csak hetek múlva jöttem rá a miértjére: elvágta magát tőlem. Kitépte a minket összekötő szerelmet és ennek segítségével, kiűzte magából a boszorkányt.
Lehetséges ez egyáltalán? Valamit eltávolítani, ami velünk született? Sosem fogom megtudni. Egy kisvárosban ébredtem, mintha álom lett volna az egész. A lelkemen mégis hatalmas lyuk tátongott, akár egy zokni, amivel első felpróbálás után beleakadtak egy kiálló rozsdás szögbe.
Nagyot kortyolok a az üvegből és tekintetem az ágyban fekvő idegen lányra erőltetem. Kicsit sem hasonlít rá.
Mit tettem kedvesem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése