2019. november 4., hétfő

Past

-Remélem hamar megdöglik! - üvöltöttem felé, teljesen kikelve magamból. Sokkolva ült le a székre és már-már suttogva kérdezte.
-Hogy mondhatsz ilyet?
-Elegem van. Soha nem leszel boldog, ha a múltban élsz és egy szellemet kergetsz. Itt volt a lehetőség, de te míg mindig a plátói, első szerelmed siratod.
-Ezt soh nem fogod megérteni. Elvették az életem! - emelte meg a hangját és ideges tekintettel bámult rám, mintha attól könnyebb lenne.
-Véletlenül sem tudom milyen az... Igaz, Rogers? - szegeztm neki a kérdést, egy horkantás kíséretében. Tudta ő is, hogy az egy évvel ezelőtti időszakra célzok, mikor Odin kitaszított Agardból és el kellett hagyjam Lokit és az otthonomat.
-Hagyjuk a vitát Raven! - terelte a témát. - Mind a ketten rengeteget veszítettünk, talán épp ezért vagyunk jó páros.
-Azt mondod nyomorultak gyülekezete? - vontam fel a szemöldököm.
-Nem így értettem. - fújtatott.
Megcsóváltam a fejem lemondóan és csak az asztal sarkát mustráltam. Kattogtak a fogaskerekek. Tudtam mi a helyes lépés, de képtelen voltam kimondani, hogy vége. Mindennek vége köztünk. El se kellett volna kezdődjön. Mind a ketten egy másik embert szerettünk a szívünk mélyén. Épp ez a fájdalom kovácsolt össze, de abban a pillanatban tudtam, hogy szét is szakított.
Mielőtt szóra nyithattam volna a szám, mielőtt feldobhattam volna a labdát, mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mit szeretne. Mielőtt még döntöttünk volna... Lenézett az asztalon lévő telefonjára, amely az üveg pohár mellett rezgett, megtörve a csendet. Összevont szemöldökkel olvasta el az üzenetet.
-Ez a te hibád. - Állt fel hatalmas robaj közepette és odadobta a telefonját. Semmi más nem szerpelt az üzenetben, csak annyi, hogy Peggy Carter halott. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése