Természet

Hajnalodott. A szomorúfűz lustán nyújtózkodott a nap első sugaraira. Terebélyes ágai ahelyett,
hogy felfelé emelkedtek volna, mindinkább a vizet nyaldosták befásultan. Gondterhelten figyeltem
a természet ténykedését, ahogy elhagyja magát. Mintha ő is megelégelte volna az állandó
veszekedéseinket. Látszólag élettel teli volt a tópart szélén álló fa, de a mélyén, a gyökereiben ott
lappangott a méreg, ami kiterjedt a talaj fölötti részekre egyaránt. Az irigység beleszőtte hálóját a
lombokba, így lassú sorvadásra késztette az amúgy egészséges növényt.
- Hová mész? – zökkentett ki a mezítlábas lépések sorozata. Tony halkan hagyta el a szobát, tudomást
sem véve rólam. Már semmi sem volt ugyan az, mint régen. Csupasz vállam megborzongott a
beáradó hidegtől.
- Levegőzöm – felelte hűvösen, majd magamra hagyott egy ajtócsapódás kíséretében. Mindig
ugyan azok a szavak, a megjátszott gesztusok és érintések – sóhajtottam az ablakhoz
visszafordulva. Nem voltam több, mint egy magányosan hajladozó fűzfa. Hiába akartam kinyerni
az életbemaradáshoz szükséges tápanyagot a vízből, ha azt nem tudtam hasznosítani. Nem
biztosított elég ásványt, sőt, egyáltalán semmit sem. Ahogy sötét kapucnis dzsekijében elhaladt az
ablak előtt, a kezem utánanyúlt, míg nem az üvegbe ütközött. Szívembe nyilalló fájdalom költözött,
amint egy kavicsot bosszúsan a fa törzsének rúgott, de az meg sem rezdült az ütéstől. Állt tovább
kornyadozó ágaival, búskomorságba fordulva. Mikor támadója elhaladt alatta, egy hatalmas
vízcsepp végiggördült hernyó alakú virágzatán, egyenesen a fűbe hullva. Nem mutatta ki,
de megérezte. Jobban fájt neki még a fejsze élénél is