Közöny

Egy őszi éjszakán, New York művésznegyedének egyik földszinti kis albérletéből tányércsörömpölés és két ember hangos veszekedése hallatszott ki a lépcsőházba. 

-Mond, miért kell mindig ködösítened? Miért nem tudod, kimondani, egyszerűen, ha valami nem tetszik? Esetleg változtatnál rajta? Egy kapcsolathoz két ember kell!
-Azért van ez a ”ködösítés”- ujjaival idézőjeleket mutatott a levegőbe - mert nem szeretnélek megbántani és a másik meg, hogy mindig félreértesz mindent. Ha beszélek egy munkatársnőmmel, egyből kombinálásba kezdesz!-Tony mérgesen fújtatott egyet.
-Az nem igaz, nem mindig! Egyszer, kihangsúlyoznám EGYSZER fordult csak elő mikor megjegyeztem, hogy nem tetszik, hogy az a csaj annyira nyomul rád!- itt már könnyeim patakokban folytak le arcomon a dühtől- Ezt te se gondolhatod, hogy szó nélkül hagynom kellett volna?! Gondolj bele, te is ugyan ezt tetted volna, ha valamelyik pasi elkezdene rám indulni. Hasonlóképp kiakadtál volna, vagy még jobban, mint én!-egy pohár esett ki a kezemből és szilánkokra robbanva csatlakozott társaihoz a padlón. Pedig ez tényleg nem volt szándékos. Ha  így lenne, vitapartnerem képe lett volna a cél.
-Rendben, ebben igazad van, de akkor se szabd meg nekem mit mikor és hogyan csináljak! Szabad ember vagyok! Én sem szabom meg neked, hogy mit csinálhatsz és mit nem!-vetette oda foghegyről, bennem pedig elpattant valami.
-Na, jó álljon meg a harci menet! Még, hogy nem szabod, meg nekem mit lehet és mit nem?! Ki volt az, aki megmondta, hogy melyik ruhát húzhatom fel? És ki volt az, aki nem engedte, hogy elmenjek bárhová is a barátnőimmel, egyedül, NÉLKÜLED? Segítek TE, voltál az. - böktem a mellkasára nyomatékosítva mondandómat.

-Tudod, mit nekem ebből elegem van, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni a hisztidet, én ebbe már belefáradtam!- mondta, majd egy nagy ajtócsapódás hallatszott. Szinte fel sem fogtam mi történt, szavaim mégis anélkül hagyták el ajkamat, hogy felfogtam volna; beszélek.
-Így könnyű elintézni a dolgokat, ha folyton csak kihátrálsz az ajtón!- kiáltottam még utána, és összerogyva sírtam a szobám padlóján. Nem sokáig őrlődhettem ott, mert a pár hónapos kisfiúnk felsírt. Felpattanva magamhoz vettem a mobilom és mélyen legbelül azt kívántam, bár felhívhatnám Thort.