Döntések

A kedvenc kávézóm falai olyan ismeretlennek tűntek, ahogy ott ültem, a sarokban, leghátul, mint mindig. A napfény idáig nem jutott el, elrejtőzhettem, azonban én mindenkit teljes megvilágításban láthattam. A fekete-fehér tapétát nézegettem és most annyi év után is találtam rajta új mintákat. Talán az idegesség, talán a zavartság tehetett róla, nem tudom. Elmélkedésemet az ajtó feletti kis csengő szakította meg, ami azt akarta tudatni, hogy új vendég érkezett. Odakaptam a fejem, de nem ő volt, csupán pár iskolás gyerek. Rápillantottam az órámra. Késik, mint ahogy régen is késett.
-Szia Steve-hallottam a nevem
Lassan néztem fel, esdekelve, hogy ne ő legyen az, még nem vagyok rá felkészülve. Magam előtt láttam egy barna szempárt, aminek melegsége nem változott az idők során.
-Bia -mondtam halkan
Letelepedett velem szemben, összekulcsolta a kezét és várt. Nem nézett rám, én sem rá, mindketten az asztalt bámultuk. Kértünk egy-egy forrócsokit, hogy legyen mivel foglalkoznunk.
-Tulajdonképpen miért is akartál velem találkozni? – kérdezte kavargatás közben
Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam mit mondani. Magam sem tudom, miért ülünk itt.
-Látni akartalak. -böktem ki végül
-Steve, figyelj. Nem vagyok rá képes, hogy fesztelenül csevegjek veled. Sajnálom, nekem ez nem megy. -állt volna fel
A szavak hallatán elöntött a düh, ami már hat éve gyűlt bennem.
-Ülj vissza! – mondtam határozottan. Te nem vagy rá képes? Te? Amikor elmentél, úgy váltunk el, hogy két hét múlva visszajössz. Nem válaszoltál a telefonjaimra, e-mailjeimre, semmire, mert éppen  a szomszéd állam helyett inkább Asgardba mentél! Azt is a többiektől tudom, hogy élsz még! Abból a két hétből hat év lett, úgy, hogy menyasszonyként jössz vissza és még te mondod nekem azt, hogy nem tudsz velem beszélni? – bukott ki belőlem
-Így könnyebb volt... -sütötte le a szemét
-Nem, nem volt könnyebb. Szörnyű volt. haraptam az ajkamba.
Felnézett rám, azokkal a csodálatos szemekkel és megfogta a kezem. Érintésére lassan öntött el a fájdalom. Lassan, mint a lágyan hullámzó tenger. Úgy érte el a szívemet, akár a víz a partot. Már-már gyengéd volt.
-Steve, sajnálom. De nem dönthettem másként.
-Ez nem igaz. Mindig van választásunk. Mi irányítjuk a sorsunkat. -húztam ki lassan a kezem az övéi közül
- Azt mondtad, nem hiszel a sorsban. -tűnődött
- Abban nem, hogy a sors elválasztja az embereket vagy, hogy összehozza őket.
- És aki két szék közé kerül? Az is a sors, vagy a mi döntésünk eredménye?
- Nem, csak abban dönthetünk, ami kizárólag rajtunk múlik. -néztem a szemébe
Tudta, hogy mire gondolok. Láttam az arcán. A szeme körüli kis gyűrődés elárulta a fájdalmát.
-Döntöttél Bianca... -álltam fel
-De... -vette a levegőt
-Most én is döntöttem... -néztem rá utoljára
Ahogy kiléptem a kávézó ajtaján, és arrébb sétáltam, neki kellett dőlnöm a falnak, hogy megnyugodjak. Láttam ahogy beül a kocsijába és elhajt. Tudtam, hogy nem fogom többé látni, tudtam, hogy most elvesztettem minden jogot arra, hogy tudjam mi történik vele. De végre én is szabadon döntöttem.