2019.05.01. Szerda. Tudom, hogy most éppen, míg én csodálatosnak éppen nem mondható szavaimat pötyögöm a szerencsétlen laptopom billentyűzetén, a te szíved darabokra hullik és a mozivászon előtt ülve törsz apró szilánkokra. Pár nap telt el és még mindig nem sikerült feldolgoznom a történteket... Egyszóval, egy rövid kis meglepetés, mire hazaérsz a moziból: (gif még nincs)
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A csatamezőn állva megszűnt körülöttem minden. Az összes zaj elhalkult, a villódzó fények és ijesztő alakok homályos képe elhalványult és egyedül a mágikus körből kilépő alakot voltam képes érzékelni. Hosszú haja borzosan állt, az arcán felvillanó mosoly pedig minden porcikámat bizsergető érzéssel töltötte meg. Steve kiáltása mindenki fülébe eljutott, de nekem előbb muszáj volt őt megérintenem. El kellett hinnem, hogy ami előttem van, az valóság és nem pedig a több évnyi hiány miatt keletkező újabb reményekkel kecsegetető álom.
Fél méterre állt tőlem. Egy hitetlenkő vigyort villantott, aztán kitárta a karjait és várt. Seperc alatt az ölelésébe burkolódzva szorítottam magamhoz. Illata átjárta a sejtjeimet és újból élettel töltött fel. Az újra látás öröme mindkettőnket felvillanyozott és szinte egyszerre fordultunk a harc irányába, hogy végre ismét vállvetve küzdjünk, egymás mellett.
Undorító színű űrlények vérében fürödve kapkodtam levegő után. A csatának vége lett, a háborút megnyertük. A veszteségünk felfoghatatlan volt, de mégis eluralkodott rajtam a nyugalom. A gyász még várhatott, mikor több évnyi feketében járás után itt volt és élt és velem volt újból. Minden más eltörpült emelett.
-Remélem nem hitted, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tőlem! – döntötte fejét a nyakamba és mellkasához húzva tartott erősen.
-Már reménykedtem Barnes! – ütöttem meg a vállát nevetve, mialatt a legőszintébb könnyek csorogtak végig az állam vonalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése