Entangled 4.

-Ő a volt barátod?
A környék nem volt hangos. Némaság telepedett ránk, szinte még a madarak is elfelejtettek csivitelni,a kérdés mégis olyan halknak és távolinak hangzott, mintha Thor egy forgalmas utcafront másik oldalán állt volna és nem közvetlenül mellettem.
Talán csak a válasz volt rám ilyen hatással. A kimondatlan nyilvánvalóság, mely szoros béklyóba font már jó ideje. Nem szóltam, de partnerem kezébe vette a beszélgetés fonalát.
-Szívtelen egy rohadék!-vonta le a konzekvenciát, engem meg már itt kezdett aggasztani a dolog. Ledermedtem mikor folytatta.-Megcsalt, átvert aztán kegyetlenül kidobott..-szinte úgy köpte szavakat, mintha felérnének egy káromkodással.
-Ki mondta ezt a hülyeséget?-kérdeztem erőtlenül, de már ebben a válaszban is biztos voltam. Pont mint abban, hogy nem kerülhetem el a gondolatot; Tony Stark nem csak a velem töltött pillanatok emlékeiben üldöz, még mindig velem van valahol lélekben. Ezért szenvedek ennyire.
-Raven.
-Aha.-motyogtam magam elé, megpróbálva felidézni a az előbbi szitkozódást, de az emlékképek az alig épp elmémet is elhomályosították. Szívtelen egy rohadék, azt hiszem ezt mondta. Ekkor pedig tudatom horizontján Tony visszakalauzolt arra a nyári estére, mikor a medencében lebegő matrac ringatott álomba bennünket a csillagpaplan alatt. Megcsalt, átvert, majd kegyetlenül kidobott. A végzős bál utolsó vizsgája. A kütyüjeivel elérte, hogy megzavarodjon a kivetítő és a tanár a szégyenletes szóbelim hallgatása helyett inkább arra figyelt, aztán találomra adott egy jegyet két "Mi a szent istent csinál ez a masina már megint?" kérdés között. Akkor lettem először az adósa. Nem mintha sokáig tartoztam volna. Az első csók volt az ára annak, hogy nem buktam meg.-Rá vall a dolog.-vontam vállat nehézkesen.-Túlpörögte. Nem volt ennyire drámai a helyzet. Mindössze megtetszett neki valaki más. Ez már csak így megy nem? Egész egyszerűen dobott. Ennyi.-zavaromban a tarkómat masszíroztam, próbálva visszatartani a könnyeimet. A szavakat is megpróbáltam lenyelni, mégis kibuktak belőlem.-Csak tudod nehéz elfelejteni a dolgot. Épp a szülinapomon történt a dolog. Először átadta azt a giccses karkötőt, amit pár héttel azelőtt egyszer megnéztem a Clarie's kirakatában. Aztán meg olyan ideges lettem, hogy hozzávágtam!-keserű, lemondó kacaj szakadt fel belőlem valahonnan mélyről.
-Itt lakik?- a háta mögött meghúzódó házsorokra bökött, majd meg is pördült maga körül, tekintete mintha kereste volna az említett alakot, de az utca üres volt, csak a színesre pingált épületek bámultak minket mereven. Vissza fordult felém. Magamon éreztem kérdő tekintetét, de kerültem a szemkontaktust. Amikor érezte, hogy a hosszúra nyúlt csend csupán a válasz amit kapott, kissé dühösebben motyogott valamit maga elé. Valamit, ami úgy hangzott "megölöm ezt a szemétládát".-Basszameg hová tűnt? - néhány másodpercig forgolódott aztán elindult egy irányba, amerre az illetőt távozni sejtette.
-Thor.. Thor mégis mit..-néhány lépés után beértem és megfogtam a karját.-Menjünk innen oké?-hangosat sóhajtott és mikor rám nézett kirázott a hideg a dühtől izzó szempártól. Talán ezért válaszoltam rögtön a kérdésre.
-Mi a neve?
-Tony..
-HÉ TONY TE IDIÓTA ÁLLAT!-Thor teli-torokból üvöltött én pedig összerezzentem-TOLD ELŐ A POFÁDAT!- az utca visszhangozta a szavait s közéjük halk morajlás vegyült. Egy hölgy, a legközelebbi ház ablakát nyitotta ki és a lakásba fordulva azt kérdezte egy másik alaktól, hogy ki ez és mit akar itt? - NE LEGYÉL ELTELVE MAGADTÓL TE IDIÓTA BAROM! - az egyik ház ajtaját is szélesre tárták, s egy-egy függönyt is láttam arrébb húzódni. Az arcom égett. Ezek az emberek, legalábbis egy részük ismer engem és nem akarom, hogy így lássanak. Nem akarom!
-Húzzunk el innen!-elkaptam Thor karját és engem is meglepett, mikor nem állt ellent a dolognak, hogy elrángattam a helyszínről. Akkor azt hittem, ő is ráeszmélt mit csinált éppen és zavarta, hogy épp felkelti magára a figyelmet, de néhány utcával arrébb, mikor idegesen levágódott egy padra, rájöttem mekkorát tévedtem. Nem ez zavarta.

-Neked teljesen elment ez eszed?-kérdeztem indulatosan.-Annyira de annyira hülye vagy, el sem hiszem, hogy ezt..
-Csak dühít..-jelentette ki. - Te szenvedsz miatta ő pedig vígan éli a világát mintha meg sem történt volna és teljesen bekattantam.-beletúrt rövid hajába.
-Ne is foglalkozz vele!-legyintettem, gondosan ügyelve rá, hogy a hangom ne remegjen meg.-Nem nagy ügy. Nem én voltam az első és nem én leszek az utolsó sem akivel megesik.
-Nem kell úgy tenned, mintha nem számítana..-kisimított a hajamból egy tincset. Közelsége váratlanul ért, nem is figyeltem mikor lépett oda hozzám és meresztette rám áttetsző kék szemeit csipetnyi rosszallással, de akkor akármennyire nem akartam is, legalább egy könnycsepp végiggördült az arcomon. Thor pedig tapintatosan úgy tett, mintha észre sem vette volna, karon ragadott és vezetett az ismerős utcákon, melyek elmém ködfelhőn keresztül  csak ismeretlen, kietlen város részeinek tűntek.
Azt hiszem azóta nem éreztem így, hogy megtörtént.
Mintha felengedett volna egy kissé a szorítás a szívemen. Mintha egy lánc lehullott volna rólam. Mintha egy elszenvedett idő egyszeriben füstté vált volna.
Esetlenül intett felém, mikor megtorpantam a bérháztömb egyik lépcsőházánál.
-Holnap találkozunk!-biccentett. Két lépést megtett már, mire én is megszólaltam.
-Thor..
Érdeklődve visszafordult.
-Csak azt.. Csak azt akarom mondani, hogy köszi..És azt is, hogy hazakísértél-dadogtam gyerekesen. Az ő arca pedig egyszeriben felvidult.
-Tudod Bianca, már tényleg tovább kellene lépned!-vigyorgott -Járhatnál, mondjuk velem! - nem bírtam tovább én is elnevettem magam. Röviden és halkan. De szívből.
-Ne szórakozz velem Odinson!-fenyegettem meg, mire ismét intett felém és újra elköszönt, hogy útjára induljon.



Egy ideig még nem akartam érezni azt a fajta hiányt, ami akkor fogott el, mikor megtudtam, Thor egy hétig távol lesz. Azt hallottam intézkedik, mert az öccsének eltűnt néhány holmija a szállítás alatt és elutaznak a cégközpontba pár állammal arrébb, hogy felelősségre vonják a tulajdonost.
Ezt alátámasztotta az a néhány üzenet is, amit ezidő alatt váltottunk, de valahogy mégsem tetszett.  Nem az, hogy nincs a közelemben, hanem az, ahogy érzek iránta és ahogy szeretném, hogy viszonozza.
-Fogadjunk, hiányoztam, amíg távol voltam!-hanyagul dobta le az asztalra az aktatáskáját és elkényelmesedve helyet foglalt mellettem az előadóban.-Unatkoztál nélkülem.
-Ne álmodozz!-fújtattam.
-Pedig én egyedül voltam. Nem volt senki, aki megüssön! - felém tolta az arcát, pont mint akkor, mikor felajánlotta, hogy behúzhatok egyet. A néhány órával későbbi esetet pedig azóta is hallgatom.






Thor mobiljának kijelzője szinte folyamatosan felvillant Rhody előadása alatt. Ő minden alkalommal csak rápillantott, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy tudomást vegyen-e az egészről vagy sem. Valahogy furcsa volt én meg nem akartam tapintatlan lenni. Úgy gondoltam, majd elmondja ha úgy tartja kedve. Csak annyit kérdeztem, van-e kedve meginni egy kávét. Egy bólintás volt a válasz.
A campus menzája csupán néhány épülettel arrébb volt, Thor mégis folyamatosan lemaradt mögöttem és újra meg újra be kellett várnom. Elvarázsoltnak és gondterheltnek tűnt egyszerre. Egy hangocska, mely azt hivatott jelezni, még mindig nem nézte meg a beérkező üzenetet, folyamatosan csipogott és ő egyre győzködte önmagát, bár egyre kevésbé voltam biztos, hogy arra, vessen-e rá egy pillantást, vagy mégsem.
-Ha ennyire kitartó biztos fontos- kikaptam a kezéből a készüléket és abban a másodpercben az sem érdekelt mekkora bunkó is vagyok éppen. Feloldottam a képernyőt és az SMS-re koppintottam.A korábbi üzenetek pár hónappal ezelőtti dátumot jeleztek. A legújabb csupán néhány órával korábban érkezett.


Este érkezem a városba. Kérlek gyere értem a pályaudvarra.


A névre pillantottam. Megdobbant a szívem. Ismerős volt. Hallottam már tőle.
Jane Foster.