Miért mi?

Hideg van. Reszketve húzom össze magamon a vékony kabátot. Az eső szakadatlanul zuhog. Hajam nedvesen tapad az arcomra, én pedig csak megyek.  Nem tudom hová tartok. Istenemre mondom, nem tudom, csak az a cél vezérel, hogy minél távolabb kerüljek tőle.
Nem menekülök, csupán... fogalmam sincs mi a legjobb szó erre. Csak bolyongok. Egyszer talán majd kilyukadok valahol, vagy csak lerogyok egy padra, ha a lábaim nem bírják már tovább. Majd amikor feladom. Végleg.
Teljesen elázott a ruhám. Épp egy pocsolyán  gázolok keresztül. A nő, aki szembe jön velem, kikukucskál a fekete esernyő alól, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy a.. Nem tudom pontosan miről. Talán csak egyszerűen bámul és ez kibaszottul idegesít.
De végül egyszerűen elsétál mellettem, én pedig megállom, hogy ne üvöltsem le.
Csak tovább megyek és próbálom azt hinni, hogy a rám hulló eső cseppenként tisztítja meg az elmém a gondolatoktól. Csak egyedül akarok maradni. Nem kellenek azok a fejemben cikázó kis rohadékok.Ürességet karok! Sötétséget. A semmit..
Fojtogató köd ereszkedett az eső áztatta városra. A halvány, szürkés derengésbe vont utcák megteltek azzal a kimondatlanul nyomasztó űrrel, melyen csak én gázoltam végig. Nem voltak pocsolyában tocsogó léptek, nem voltak felbőgő motorú autók, szitkozódó kerékpárosok vagy haza igyekvők.
Csak én voltam egyedül és abban az átkozottul magányos pillanatban semmire sem gondoltam.
De csak egyetlen pillanat volt. Ott abban a rövid időintervallumban minden elveszett.
Azután a másodperc után minden olyan reménytelennek tűnt, menthetetlennek.
Pont annyira menthetetlennek, mint az egyetlen, homályosodó körvonalú alak a sötét utcákon. Az esőfüggönyön túl bolyongó céltalan lélek. Pont, mint én.


Aztán a lábam úgy döntött, hogy annak a motelnek a parkolójába vezet.Nem tudtam hol vagyok, de nem mintha számított volna. Nem tudtam semmit. Még igazából azt sem , hogyan vánszorogtam el a szobát kivenni, aztán hogy kerültem abba a végtelen egyformaságba, mely minden útszéli szálláson megvan. A penészes tapéta, a seszínű szőnyegek, a szakadt ágynemű és a kiégetett sötétítők. A rozoga ágy, a különös, bizarr foltok. Mindenhol. Én meg itt ülök ennek a szarkupacnak a közepén, elázva, összetörve, a fejemben a bunkerbeli emlékképekkel.  Castiel szavai még mindig visszhangzanak a gondolataimban és a szorító érzés a mellkasomban nem akar alábbhagyni. Reflex szerűen kaptam a hasamhoz, aztán ledermedtem. Végtagjaim sóbálványként merevedtek s csak egy irányíthatatlan, kusza fájdalomtömeg volt az egész testem. Minden, ami akkor bennem élt, ki akart törni.Minden, ami azóta valami csoda folytán tartotta bennem a lelket, oly könnyedén foszlott semmivé,akár a kipukkadó szappanbuborék. Azt hiszem, csak akkor fogtam fel az angyal szavait. Csak akkor tudatosult benne, hogy már nincs ott. Már nincs velem az értelmet adó reménysugár.
Már nincs kit megvédjek. Már semmi sem számít.


Nem tudom mióta vagyok itt. Nem tudom, mikor állt el az eső. Nem tudom mi várna otthon. Nem tudok semmit, csak fekszem a molyrágta, barna kanapén és fixírozom a sötétítő mögött, a parkolóban álló lámpa alaktalan fényfoltját.
Kezem a beretta hideg markolatán játszik, pedig  semmit sem akarok tenni. Azt hiszem halk, keserű nevetést hallatok, ahogy az első könnyek utat törnek maguknak, s leszánkáznak az arcomon, nekem pedig a fülemben felcsendül egy dallam egy olyan szöveggel, mely az én helyzetemtől teljesen eltérő jelentéssel bír, valahogy mégis idevág.
Odakint egy kocsi hangosan fékez, amikor remegő hangon gondolataimat kitöltve a melankolikus zeneszóval belekezdek a szövegbe.
-Leave me out, with the waste, this is not what i do - szabad kezemmel sietősen törlöm le patakzó könnyeimet és a fejemben csak egy személynek van csupán helye. Annak, aki miattam nem születhet erre a világra.-It's the wrong kind of place, to be thinking of you.-kintről sietős léptek zaja üti meg a fülemet, de nem hagyom abba, még akkor sem, mikor a szobám ajtajának zárjában megcsörren a kulcs.- It's the wrong time, for somebody new. It's a small crime, and i've got no excuse- az ajtó kitárulva, férfi alak sziluettjét engedi láttatni velem szemben, de én nem tudok még csak ránézni sem és aggodalmas hangjától csak még nagyobb fájdalom telepszik a mellkasomra. Hisz előle rejtőztem ide.
-Gina..-érdes hangja megtölti a teret. Érzem benne a megkönnyebbüléssel vegyes kétségbeesést és a kimondhatatlan keserűséget, mely mind az én számlámra írható.
-Is that alright? yeah..- nem tudom abbahagyni a sírást, így az énekelt szöveg is egyre érthetetlenebb. Dean gyors mozdulattal csapja be a bejáratot és egy szempillantás alatt mellettem terem. Ott térdel a kis dohányzóasztal mellett. Egyik kezét az arcomra helyezi, mire becsukom a szemem.
-Nem a te hibád volt..-mondja ki bizonytalan hangon.-Nem a te hibád volt..-én meg folytatom..
-Give my gun away when is loaded - nem figyelmeztetésnek szánom, mégis érzem, ahogy mozdul a kezemben pihenő fegyverért.- Is that alright? Yeah! - kinyitom a szemem és kényszerítem magam, hogy a következő taktusnál rá nézzek.. Tekintetem nyugtalanul keresi először a tenyerében elvesző ezüst markolatot, majd a fájdalomtól szilánkosra tört pillantást.- If u don't shoot is how am i supposed to hold it?- újra becsukom a szemem, ahogy Dean teste megremeg előttem és teljesen eluralkodik rajtam a zokogás.
Azt kívánom, bár megtenné, amire gondolok.Bár véget vetne ennek a szenvedésnek. Azt kívánom, bár gyűlölne annyira, hogy megöljön amiért elveszítettem a kisbabánkat...
-Úgy sajnálom..-szipogok, mire ő arcomon pihenő kezét ajkamra helyezi. Leteszi a pisztolyt az asztalra és át akar ölelni, de én ülőpozícióba tornázom magam. Felül mellém a kanapéra és magához húz. Nekem nincs erőm ellenkezni.
-Tudom. De nem a te hibád volt.-megremeg a hangja.- Nem jöttél vadászni, kontrollra jártál. Vigyáztál rá. Te megtettél mindent.
-De akkor velem  van a baj! Biztos nem voltam elég óvatos, vagy...
-Spontán vetélés volt..-olyan nyugodtan mondja ki ezeket a szavakat, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez a borzalom.- Csak azután értem haza, hogy elmentél. Cas elmondott mindent. Nem tehetsz róla, ez bárkivel előfordulhat Gina..-megnyugtatólag simít végig a vállamon, de én ingerülten felnyögök.
-Akkor miért pont velünk?-hangom elcsuklik.-Nem szenvedtünk még eleget?
-Meg fogjuk oldani, ígérem!-kezébe fogja az enyémet.
Nem bírok szólni többé. Pedig mondanám, hogy ezt már nem tudjuk megoldani.  De némaság telepedik ránk, csak az egyenetlen szuszogás hallatszik. És a fejemben szüntelenül két szó visszhangzik. Az a kérdés, amit senki sem válaszol meg.
Miért mi?