Befejezettnek hitt mese

Szemem egyetlen távoli csillag fényébe kapaszkodott és bár az éjszakai égbolt meglepően tiszta volt én csak azt az egy pontocskát láttam. Halványan izzó fénye kizárt mindent és én örültem ennek. Túl sok olyan dolog történt amire nem szívesen emlékeznék vissza...nem a "csodás" emlékek miatt voltam most itt.
- Na, tessék! Már megint! - dohogtam magamban, ahogy az emlékek fuldokló emberként bukkantak fel elmém tavában. Elszakítottam tekintetem a fénylő égitesttől és helyette a körülöttem örvénylő ember tömeget kezdtem vizslatni. Söröztek,nevettek,maszk fedte arcuk felszínes csevegéstől torzult folyton vigyorgó grimaszba.Undorodtam tőlük.Szegények voltak és legalább ilyenkor igyekeztek másnak mutatni magukat. Jobbnak vagy többnek.
Hirtelen ötlettől vezérelve átvágtam az udvari sokaságon és belépve a csehóba a pulthoz mentem. Az ünnepség témájához illeszkedve még a tulaj is maszkot viselt. Segítőkészen fordult felém:
- Mit adhatok a szép hölgynek? - kérdezte.
- Egy sört fél kupa mézborral - feleltem unottan, de közben már a két körülöttem üldögélő két embert vizslattam. A balomon ülő férfit nem ismertem. Álarca félrecsúszva lötyögött arcán és mélyen pohara aljára bámult. A jobbomon ülő nőt viszont rögtön felismertem. És nem csak azért, mert nem viselt maszkot.
- Marian - sisteregtem magamban, mire a nő mintha ha csak meghallotta volna felém nézett, én pedig rögtön elkaptam a pillantásomat róla és minden figyelmemet elém rakott italomnak szenteltem.Már éppen belekortyoltam volna, mikor megszólalt:
- Fél kupa mézborral? - kérdezte elmosolyodva bennem pedig egyszerre fagyott meg a vér és lettem nagyon ideges.
- Hogy mer megszólítani?! - tomboltam belülről majd mély levegőt vettem és lecsillapodtam. Nem tudja ki vagy, nem ismerhet meg - suttogtam magamban nyugtatólag.
- Igen - feleltem megtalálva a kedves hangnememet mire a nő arcán nosztalgikus mosoly ömlött szét.
- Lorna Wild is pont így itta mindig - rebegte látszólag elérzékenyülve, bár én átláttam a szitán de mégis úgy tettem mintha bekaptam volna a csalit.
- Csak itta? - értetlenkedtem.
- Szegényke egy éve meghalt... - mondta és nagyot kortyolt az előtte álló korsóból majd egy hímzett zsebkendővel letörölgette nem létező könnyeit a szeméről. Dühtől izzó pillantásom rávetült, de szerencsémre maszkom csillogása elnyomta arcom minden rezdülését.Gondolataim vadul cikáztak,tudatom felszínén elfeledni próbált emlékek bukkantak fel villanásszerűen. Lángok. Égő ház.Fullasztó füst és forróság. Marian örömittas arca ahogy a házból kicsapó lángokba tekint.
- Tragikus tűzeset a szomszédos faluban...már azt hiszem emlékszem - suttogtam önkéntelenül mire  Marian úgy bámult rám mintha rajta kapták volna.Helyes megérdemli.Megérdemel mindent amit kapni fog a tettéért. - Azt hallottam a lány benn égett, ahogy azt is, hogy állítólag gyilkosság volt.Valaki szántszándékkal lökte a tűzbe - mondtam elhűlve, rájátszva egy kicsit a hatásvadászatra.Elértem célom.Ő holtra válva ült mellettem és szótlanul meghúzta italát.
- És azt is tudom ki volt az...Marian - mondtam magamban. 

- Gyilkosság?! Badarság! Honnan veszi ezt? - kérdezte rémülten a nő, bár látszott rajta, hogy nagyon igyekszik uralkodni vonásain.
-Még az okát is tudom.. Féltette a boldogságát. Féltette Robint.
- Pletykák meg szóbeszéd... - feleltem legyintve, de hazudtam. Pontosabban ismertem minden részletet bárki másnál,tökéletesen tudtam, hogy gyilkosság történt. És meg is bosszulom. Lesz rá elég időm, hiszen a hírekkel ellentétben Lorna Wild nem volt halott sőt, nagyon is élt. Itt állt a lepusztult kocsmában alkoholt kortyolgatva, gyilkosával beszélgetve.
Én voltam az.