2019. január 15., kedd

Veled aztán..


régóta első. visszarázódós nem nagy szám.


Nem hagyok túl sok kétséget afelől, hogy a pokolba kívánok mindent és mindenkit. Tony úgy
áll mellettem, mint egy lámpaoszlop. Ott van, az emberek úgy gyűlnek köré, ahogy a rovarok
szoktak jönni a fényre, ő pedig fürdik ebben a sajátos dicsőségben gyakorlatilag úgy, hogy
egy szót sem kell szólnia. Bárcsak olyan madár lehetnék, aki felfalja ezeket a színes kis
mütyür bogarakat, aztán elszáll oda, ahova csak szeretne. Ő pedig álljon így örökre, ezzel
a bárgyú vigyorral az arcán egyedül, furcsa szemével, ami ugyanúgy néz ki, mint azok a
bugyuta dísztárgyak, amikben sötét lötty hullámzik.

Miközben körüldongják, a válláig érve is úgy érzem, mintha a talpa alatt lennék. A barátságok
úgy serkennek a sörszagban, mint az ő arcán a borosta, az akadozó nyelvek egymásra
találnak, és nevetek.

Dübörög a zene, régi hülyeségek kerülnek elő, mikor, ki, és hogy rúgott be úgy, hogy a
szégyenvonaton a kalauz se merte felébreszteni és mindenki üvölt, hogy hallani lehessen. Én
is elmesélhetném az egyik jó borozás emlékét, de túl hosszú lenne és biztos, hogy képtelen
lennék azért kiabálni, hogy erre valaki odafigyeljen. Meg amúgy is, jön a következő és az
előzőt mindenki elfelejti.



Lopni kezdem a távolságot az egyik kanapé felé - nem igen veszik észre, - aztán leülök, és
magam elé kapok egy doboz Heinekent. Egy levegővel megiszom a felét. Sötét van, villog
valami prolimódon összetákolt stroboszkóp, a konyhából pedig hallom a röhögést és azt,
ahogy egy csomó üres sörösdoboz a földre zuhan.
- Ha így folytatod, egy szempillantás alatt mindenkit elvarázsolsz.-Tony a levakarhatatlan mosolyával áll felettem én pedig ajkamba harapok, hogy ne bukhasson ki az a  szitokszóáradat, melyet rákívánnék zúdítani. Inkább hirtelen ötlettől vezérelve teszem meg a következő gesztust.
- Hé, helló, Bia vagyok! - nyújtom a kezem - 75/D-s melltartót hordok!
Tony felvonja a szemöldökét.
- Mondjuk ez valóban figyelemreméltó.
- Menj csak vissza a többiekhez, én jól el vagyok itt - legyintek, aztán megint a sörbe
kortyolok. Nem volt hűtött, úgyhogy gyűrődik az arcom tőle.
- Aha. Megdicsérne az iskolapszichológus, ha egy ilyet elveszett lelket magára hagynék.
Főleg, ha 75/D-s melltartót hord.-minden megbánás nélkül megy bele a kis játékba, mintha csak újkeletű ismerőse volnék nem pedig az, akit egy hosszabb mosolyszünet  után újra randira hívott.. Erre csak újabb undorhullám vonaglik végig rajtam.
Ő lassú mozdulatokkal teszi magát mellém, aztán komótosan felrakja a lábát a
dohányzóasztalra, amivel lerúg pár üres cigisdobozt. Nem veszi fel, de erről jut eszébe:
- Amúgy dohányzol?
- Nem - mondom - De iszok. Elég?
- Vegyél egy szálat - Tony már unott mosolyt építene a szája sarkába, és megkínálna, de én
felállok, visszamosolyt eresztek felé és szó nélkül otthagyom. Még hallom, ahogy cicceg, de
tudom, hogy nem érinti túlságosan mélyen a dolog, valaki egyből a helyemre ül.
A kertben nagyobb a csend. Persze tompán minden kiszűrődik, de levegő is van és telefonálni
is jobban tudok.

- Még csak most mentél el itthonról - mondja Raven a maga megnyugtató, elmélyült hangján
- És hetek óta nem voltál sehol sem vele.  Folyamatában csak ezt hallgattam, hogy így vita, úgy vita.  Ha azt hiszed, hogy attól jobban leszel, ha a szobádban kuksolsz a sötétben és depresszív zenét hallgatsz, hát nem értek veled egyet. Most legalább próbálkozik. A maga elcseszett módján.-az utolsó szavakat nyilván nem tenné hozzá, ha nme számolnék be arról, hogy Tony most is csak újabb hölgyáradatba menekül ahelyett, hogy átbeszélnénk a dolgokat.
- Nem tudom, miért nem tudsz egy kis együttérzést tanúsítani - emelem a hangom, de
közbevág.
- Nem megyek érted!-jelenti ki keményen, aztán bontja a vonalat.

Leülök a hintaágyba és nagy levegőket veszek, nehogy felhúzzam magam.
A zsebembe csúsztatom a mobilt, aztán elfogadok mindent, ami az arcomba kerül. Felesek
és sör felváltva, még egy kis sör, aztán megiszom a negyedik négycentest és éppen elkapom
a pillantásommal Tonyt, aki gyors csókot vált egy szöszivel, majd vigyorogva eldekkeli a
cigijét.

Én sosem voltam nagy bulizós fajta, világ életemben a pulton könyöklős, beszélgetős kasztba
tartoztam. Inkább ültünk a kávézóban a barátaimmal, sőt, inkább olvastam otthon egyedül,
minthogy úgy csináljak, mintha nagyon népszerű lennék. Egyszer rájöttem, hogy a magány
sokkal jobb, mint olyan emberekkel lenni, akik mellett magányos vagyok, aztán az összes
ilyetén kapcsolatomat megszüntettem. De valójában egész sokáig volt mellettem egy
maroknyi ember, akik igazán ott voltak. Akik mezítlábasan látták a világot, akik egy kicsit
sem ragadtak a felszínen, akik úgy szerettek engem, hogy ismerték a pitiáner gyarlóságaimat
is, én pedig kényelmesen élveztem a luxust. A biztonságukat.
Tudom, hogy nyitott szemmel kell járni a világban, mert a sok közül kerül ki a kevés, de
megrémít az, hogy negyven ember szaladgál és nevet körülöttem, én pedig csak utálni tudom
őket érte.

Megköszönöm az utolsó elém tolt rumot, még lehúzom, aztán elindulok a kapu felé.
Összegombolom a dzsekimet, hogy ne fagyjak meg, és elmegyek úgy, hogy senki sem áll az
utamba, kivéve azt, aki nevetve rázuhan előttem a kerítésre. A ház szanaszét szóródik, a
zene halkulás helyett egyre jobban nyomja ki az ablaküvegeket és a nevetések elérnek
egészen a jéghideg troposzféráig.

Tony miatt pedig csörögni kezd a mobilom.
- Veled aztán baromi jó dolog bulizni- mondja, s nyelve itt-ott belebicsaklik a szavakba.
- Tudod mit? - szólok kedvesen - Ne erőltessük. Nekem ez nyilvánvalóan nem való.
-Bia gyere vissza, igyunk még egy kicsit menjünk fel hozzám és..
- Hogy te mekkora seggfej vagy!
- Nem akarlak megbántani, hé! Utánad megyek, hallod?
Lenyomom a telefont és megvakarom az orromat. Zenét dugok a fülembe és úgy döntök,
nem hívok taxit, hanem átgyalogolok a városon. Két óra semmi az életemből. Felőlem akár
egy örökkévalóság is eltelhet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése