2018. november 15., csütörtök

Megpecsételt sorsok


Az idő lelassult s szűnni nem akaró borzalmas csönd fonta ölelésébe a vidéket. S a több száz ember némasága fojtogató félelem satujába fogta az elmém.  Egyetlen pillanat volt. Egyetlen döntő pillanat, melytől már régen rettegtem.  Más körülmények között azt mondtam volna, mindaz, ami történik jelentéktelen kis semmiség, mégis mindenki tudta, valami most örökre megváltozik.

Pedig ez sem tűnt különbnek  bármely eddigi harcnál. Gonosz erők a Föld ellen? Az emberiség megmentése? Kezdett rutinmunkává szelídülni. A közembernek sem volt már furcsa semmi.
Óriás repülő  fánk? Ugyan, mi az nekik, ha láttak már óriás páncélos rozmárokat szárnyalni az égen.
Nem lepődtek meg rajtuk, csupán féltek tőlük, de a félelem fellegeit hamar elűzték a remény napjának sugarai.


Akkor már nem csak a Disney mesék szóltak dicső megmentőkről, hisz bátran idézhettük a narrátor szavait akár a Herkulesből:
„Réges régen az ókori Görögországban, Istenek népesítették be az eget és rettenthetetlen hősök jártak a földön.”
A különbség csak annyi volt, hogy túlléptük a határokat, s a modern kor hősei lettünk, mágiával, szuper-fegyverekkel, páncélokkal és csodakütyükkel. Meg persze nekünk is voltak saját isteneink, de ez már más lapra tartozik.


Mi ott maradtunk reménysugárnak, bármi történt is a világban és bár követtünk el hibákat, mégis  lábunkat megvetve egymást segítve dacoltunk az ellenszéllel, hogy jobb, élhetőbb és biztonságosabb világot teremthessünk.



Olykor elpusztíthatatlannak képzeltük magunkat, s ilyen alkalmakkor a valóság előszeretettel tiport minket a mocsokba, csakhogy belénk törölhesse a lábát.
Hogy ráébredjünk, nem vagyunk tökéletesek,halhatatlanok, de még sebezhetetlenek sem.

S van egy dolog, amit végső soron mi sem tudunk kikerülni.
A végzetet.


Ez volt az a gondolat, ami átvillant akkor az agyamon.
Az utolsó alkalommal, mikor láttam egy Istent az Alvilág kérlelhetetlen karmaiban vergődve a feledés homályába veszni.
Nem csak azért, mert a lángtenger épp csak kialudt a talpam alatt, s a betontömeg, mely egy pillanattal korábban még mint nyitott száj pengeéles fogakkal sötéten tátongott előttem, készen arra, hogy engem vagy bárki mást is elnyeljen, aki segíteni próbál, hanem azért is, mert Ragna az első pillanattól fogva tudta a végét.


Hádész leányának sorsa már születésekor megpecsételődött, s a rebellis viselkedés, melyet alkalmazni próbált, hogy  megkerülje a kőbe vésett tényeket, végül csupán elősegítette a fátumát.

Bár tudtuk, nem halt meg, mégis azzal, hogy valaki más életéért cserébe saját apját áldozta fel, automatikusan átvette a stafétabotot a holtak őrének posztjára, s a Halál új Istennőjét kötelezettsége elszakíthatatlan rablánccal kényszerítette a őrhelyére.


Ő már előtte érezte. Érezte a saját vesztét és bár tilos volta ellenére meg akarta velem osztani az enyémet, melyre korábban oly sokszor kértem már.
Előbbi kudarcba fulladt próbálkozások idővel elmaradtak, s megbékéltem mindazzal, amit a talán létező feljebbvaló kirótt rám, s nem nyaggattam többé azzal mikor temethetnek majd akik szeretnek.

Évek sora telt már el azóta, hangja mégis a fülemben csengett minden egyes nap, s a dátum későbbiekben szörnyűbb és fájóbb rémálmokban kísértett, mint korábban bármikor.


Akkor is megtartotta a maga titokzatos voltát. Informatívan ködösített. Elmotyogta a napot én pedig hirtelen azt sem tudtam miről beszél. Aztán hozzátette még;
„A nap lesz, mikor én visszatérhetek, s társként harcolok mellettetek.”
Sötét szemeiben szomorúság villant, ahogy újra szólásra nyitotta a száját.
„De te leszel az, akit elsőként el kell vigyelek.”


Nem emlékszem már pontosan, hogy abban a percben, mikor magamra hagyott és tudatosultak bennem szavai, a szívem egy huzamban kettőt vert-e, vagy kihagyott egy ütemet, de a gombócot a torkomban azóta is érzem és a szorítás a mellkasomon nem múlik. Talán még a szívem meg nem szűnik dobogni.


Akkor jöttem rá, hogy teljes valómban rettegek a haláltól.
Pedig mennyiszer, oh mennyiszer kívántam. Amikor gyűlöltem magam, mert érinthetetlen vagyok, s amikor gyűlöltem a világot is mert ezt művelte velem. Amikor gyűlöltem a teremtőmet azért, mert engem sújtott ezzel a borzalmas átokkal, s nem mást kárhoztatott örök magányra, örök szenvedésre.

Több alternatívával is próbálkoztam. Amolyan kispályás lehetőségekkel, mintha csak fel akartam volna mérni mennyire pumpálja belém a szívem a vérrel az életösztönt. 


És mikor ott álltam a vécécsésze felé görnyedve adtam ki magamból a nyugatatókoktélt, vagy a földön ülve vettem kezembe a szakadt kötelet, melynek laza csomója még ott díszelgett a nyakamon, rádöbbentem, hogy akármekkora szívás is az életem, a halálvágyam csupán egy apró hang a végtelenben, melyet elnyom az életerőm dübörgő basszusa, mely átszűrődött a kiskapukon, amiket egy-egy ilyen próbálkozásnál menekülőútként meghagytam magamnak.



Aztán megismertem a két lábon járó Arc Reactort, a milliomos, emberbarátot. Az egyetlen embert, aki képes elviselni mindazt ami vagyok, mindazt amit adok, mindazt amit vele teszek, s az immunitása, mely mint élő páncél védte meg őt a képességemtől, mágnesként vonzott magához a szabadulás minden hídját egyszeriben felégetve mögöttem.
Nem mintha szükség lett volna rájuk.


Hisz Tony Stark pont olyan hamar képes volt magába bolondítani, mint amilyen hamar fel tudott húzni, csupán egyetlen szóval, egy apró mozzanattal vagy azzal a pajkos tekintetével.

És Ragna nagy bejelentése után nem erre gondoltam először. Nem arra, hogy akkor majd meghalok és magam mögött hagyok egy befejezetlen életet, hanem arra, mekkora baromság ez az egész és hogy tudhatná a megmásíthatatlan elmúlásomat valaki aki le akart mondani erről a képességéről, aki más akart lenni?


S mint ahogy képtelenségnek tartottam azt is, hogy tisztában van saját pusztulásával, kimondatlan fogadást kötöttem magammal. Ha Ragna nem hal meg aznap, az én sorsomra sem nyomott még bélyeget a Örök Inas.


Amilyen nyugalmasan indult a nap, ahogyan szép lassan elvánszorgott, feszültséggal teli másodpercei ólomsúlyokat engedtek mélybe hullani a szívemről. 
Aztán mikor fellélegeztem megjelent az átjáró az égen, a lakosságot pedig egy új, ismeretlen horda rohanta le, akiknek ezúttal semmi köze nem volt a csínytevések istenéhez.

Abban a percben, mikor tudtam, bekövetkezik, abban a percben mikor a lányt elnyelte előttem a pokolnak hitt mélység, akkor gondoltam először azokra a mélybarna szemekre és a fájdalomra, amivel megtelnek, s a szenvedésre, mely idővel majd kiöli belőlük a csillogást, s szilánkosra töri szépségüket.



Teltek a napok az eset után én pedig csak reménytelen melankóliába burkolództam, s hagytam rám telepedni a marcangoló depressziót, mely szinte szimbiózisba került velem. Tőlem kapta az energiát s cserébe ajándékul adta a bénító félelmet megspékelő fájdalmas tehetetlenségérzést.
Mindenki békén hagyott, hisz más sem volt jobb állapotban. 
De nem tudták, hogy én nem csupán egy barátot gyászolok, hanem évekkel előre is már bársonnyal bélelt dobozba temetem önmagam.

Elhúztak fejem felett az álmatlan éjszakák, s a fáradt karikás szemek egy olyan lányt mutattak nekem a tükörben, amiről nem tudtam elképzelni, hogy én vagyok.
Nem tudtam pontosan megmondani, hogy a kialvatlanságom agyammal szövetkezve űzött-e velem gúnyos tréfát, vagy tényleg megtörtént, de az ezüstözött üveglap túloldalán álló alak nem követte többé a mozdulataimat, s ajkai önállóan nyíltak szólásra. Jobban mondva csupán egyetlen utasításra.
-El kell mondanod neki! Fel kell készítened erre!
Én csak ráztam a fejem és meg akartam békélni a tudattal, hogy kezdem elveszíteni a józan ítélőképességem és a gyász fokozatos tempóban hajszol az őrület felé, de ezzel egyetemben rá kellett ébrednem arra, hogy annak a roncsnak a tükör túloldalán nem is lehetne ennél jobban igaza.
Tony megérdemel ennyit, hogy...

Hosszú napok teltek el, hetek vánszorogtak és a hónapok úgy suhantak tova a naptáron, mintha csupán egy szempillantás volna az idő. Én pedig csak gyűjtöttem, gyűjtöttem a bátorságot, de bokám a földbe gyökerezett és ajkamra fagytak a szavak.
S mikor végül kinyögtem volna; „Hé Tony, meg fogok halni!”, mindig akadt valami fontosabb dolog és annyit kaptam válaszul; „Szavad ne feledd, később beszélünk róla.”

 



Aztán mire sorra került volna cserben hagyott a merszem és mindent előröl kellett kezdenem.

Közbejött a Torony, a költözés, az a pókszerkós tini, aki bűnt üldöz Queensben, majd mikor már vészesen közeledett a nap, s fejem felett  pengeéles pallosként integetett a határidőm úgy döntöttem megteszem végre. Hogy kitálalok és pontot teszek a végére. A végemre.
De mégsem volt szívem hozzá.

Utolsó éjszaka a karjaiban feküdtem, ő pedig már mélyen aludt és nem érezte a pólóját áztató könnyeimet, amiért kimondottan hálás voltam.
Rettegtem elaludni, hisz attól féltem nem kelek fel többé, de a kétség mégis álomtalan álomba ringatott.

A reggel pedig csalfa reménnyel kecsegtetett.
Óvatos csókjára ébredtem, s a halk unszolásra, hogy fussunk együtt egyet a parkban.

Elkezdett beszélni arról, hogy ha álmában pisilnie kell, arra ébred, hogy valóban hívogatja a toalett, majd azt mondta azt álmodta, hogy terhes vagyok.
Akkor pedig a kis hangocska, melyet elnyomtam, már isémt túlüvöltötte a kétségbeesésem.
Felé fordultam, aztán..

Aztán megjelent a fura köpenyes fazon  egy térkapuval a háta mögött és Bruce úgy vetett oda egy lapos kis köszönést, mintha nem tűnt volna el évekre. Bukfencet vetett a gyomrom, a pasas pedig csak beszélt, pedig én akartam valamit mondani. Azt mondta Mr.Starkra van szükség és esküszöm én is azt akartam mondani, hogy nekem is rá van szükségem, de a szavak nem találtak utat hozzám.
Rám nézett, azt mondta: „Később még beszélünk róla.”, aztán elsétált a sárgás fénybe olyan hanyag eleganciával, amilyen csak neki van én pedig igyekeztem magamba szívni minden egyes mozzanatot, hogy legalább addig emlékezzek rá. Próbáltam sugallni neki is, hogy ez az utolsó alkalom, de  a kapu eltűnt és én ott álltam egyedül.

Ezt követően pedig valaki mintha ráült volna a távirányítóra, ami ezáltal gyorsan tekerte előre a filmünket, mire észbe kaptam, már ott álltam egy országban, melynek a létezéséről sem tudtam korábban,a pusztuló gyepen, melyet halottak vére szennyezett. 

Láttam idegenek ellen rohanni minden társamat, s veszettnek tűnő harcba bonyolódni mindent egyetlen nemes célért. Felemelkedni két elbukott istent, kik erejüket hívták csatlósul a nagy Titán ellen.
Láttam meghalni majdnem minden embert, aki számított nekem és láttam, ahogy egy óriás hatalmába hajtva az időt ment meg egy maréknyi halottat azért, hogy egy fél univerzumot a pusztulásba taszítva teremtsen örökös egyensúlyt a világban.

Thor új fegyvere Thanos mellkasába fúródott, s a megtorlás diadalát ünnepelte. Túl hamar.
Erőtlen szavak után egyetlen mozdulat volt csupán.

Egyetlen másodperc.

Egyetlen csettintés.

Aztán az ordító csend és a tudat, hogy a változás szele most ér minket együtt utoljára.
Ott álltam magam körül a vert seregekkel, egy győztesnek hitt csata mezején, és éreztem a halál leheletét.
Fogalmam sem volt hol van Ő, csak azt tudtam, hogy sosem látom többé.
Nem akartam már arra gondolni, ha kölcsön vettem volna egy mindenható erejét, mondjuk a Mennydörgés hercegéét, vajon túlélhettem volna, vagy csak hiú ábránd még az ötlet is.

Éreztem az elmúlást és végül csupán az futott át az agyamon, hogy az utolsó pillanatban én átengedtem Tony Starkot a világnak.
S ezért lett üres az én világom az utolsó pillanatomra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése