Csúf igazság.

Van idő, hogy nem tudom eldönteni, a nappalok vagy az éjszakák a rosszabbak.
A száműzhetetlen gondolatok elől kényelmesebb-e menekülni, vagy a megmásíthatatlan álmok facsarják ki belőlem jobban a még megmaradó csöppnyi életkedvet.
Szinte betegesen igyekszem másra koncentrálni, ha tehetem. Edzek, takarítok. Újra edzek, aztán még arra is vállalkozom, hogy kizavarjam a szakácsot a saját konyhájából és nekiálljak vacsorát készíteni az egész csapatnak, segítség nélkül csak egymagam.
De mégis, akármennyi idő telt is el, nem tudok úgy elsétálni Wanda mellett, hogy ne süssem le a szemem és gondolatban pofozzam magam ájulásig az önsajnálatért és az önző viselkedésemért, amit az elmúlt hónapok alatt produkáltam.
Végig csak azzal törődtem, milyen borzalmas nekem, mennyire szenvedek és hogy képes fájni egy napra-nap behegedő majd felszakadó seb, mely ott tátong a szívemen, mióta...
Talán tévedtem és tudom.
Az éjszakák rosszabbak.
A sötétben nem tudok hová rejtőzni.
Nincs semmi, amit tehetnék, csak fekszem az ágyban és bámulok magam elé, gondolatban újra és újra visszapörgetve az utolsó órákat, mígnem végkimerülésben el nem nyom az álom és megint ugyanaz a képsor játszódik le mint minden éjjel.
Akárcsak egy végtelenített felvétel a fejemben, amitől zokogva riadok fel az éjjel közepén.

Miért ne mehetnék?
Mert mindjárt éjfél!
És, ha én most akarom?
Épelméjű ember nem megy ilyenkor futni!
Nasi?
A még rosszabb álmokért?
Edzőterem?
Hogy Péntek felverje a többieket is, mint legutóbb?
Nem jutott eszembe több kifogás, nem tudtam tovább viaskodni magammal. Nem volt választásom.
Az észérvek győzelmet arattak kétségbeesett énem egy darabkája felett s végül visszadűltem a párnák közé, s magzatpózba kuporodva vártam, az elkerülhetetlent.
Számoltam a faliórán elkattanó másodperceket, aztán úgy az ezrediknél-mint máskor is-hagytam, hogy magával ragadjon az álom.

De ezúttal nem Sokovia romjai között harcoltam. Nem.
Most nem voltak robotok, menekülő emberek, vér és halál. De még bosszúállók sem.
Most nem kellett végignéznem, ahogy az a Pietro Maximoff, aki mellett felnőttem, akivel új emberré lettem, akivel majdnem rossz útra tértem, akivel hőssé válhattam,akit mindennél jobban szerettem, holtan essen össze néhány méterre tőlem, csakhogy megmentsen valaki mást saját élete árán.
Most csak a kis cellák villantak fel egy pillanatra a szemem előtt, melyekben Strucker kísérleteinek idején tengődtünk. Ő, Wanda és én. A cellákat látom, benne magunkkal, az üvegfalakon túl pedig a sürgölődő embereket, akik azt latolgatják, túléljük-e a kritikus órákat.
De azokban a szűk kis lyukakban, bár minden egyes perc minden fájdalma felidéződött bennem mégis csak a szeretetet láttam a szemében és lágy hangján csengő biztató szavakat hallottam melyekkel tartotta bennünk a lelket.
Összeszorítottam a szemem. Nem akartam ezt.
Ettől csak még inkább gyűlöltem magam azokért a szavakért, amelyeket utoljára mondtam neki.
A keserű és rosszmájú "búcsúért", melyről sosem gondoltam volna, hogy teljesül.

-Ha elül ez az egész, ha mindenkit megmentünk én elmegyek!-mondtam.
-Én pedig veled..
-Nem.-fejemet rázva küzdöttem elemi erővel feltűnő indulataimmal.-Nem vagyok képes melletted maradni érted? Egyszerűen nem megy és minden pillanatban azt kívánom bár ne látnálak többé!
-Ezt akarod?-kérdezte csalódottan, s szürke szemeiben szilánkosra tört a fény.
-Ezt akarom!
-Akkor olyan lesz, mintha nem is léteztem volna!


-De végül mégiscsak hiányzom!-alakja a pillanat tört része alatt terem mellettem. Ismerős mosolya fájdalmasan őszinte.
-Pietro én..-egyetlen kézmozdulattal hallgat el, majd szembe fordít magával és megszűnik a világ. Csak ketten vagyunk.
-Még mindig gyönyörű vagy Beth!-óvatosan végigsimít az arcomon, mintha csak félnie kellene, hogy egy óvatlan pillanatban tovatűnök. Pedig én rettegek csupán ettől.
-Köszönöm.-mosolyodom el, s egy könnycsepp szánkázik le arcomon.
-Azt hiszem még lehetett, nem bókoltam neked eleget!-gyöngyöző kacaja megtölti a végtelent és utat tör magának azokba a rejtett, boldog mélységekbe a tudatomban, melyekről sosem hittem, hogy felszínre törhetnek újra.
-Nos, nem ez volt a legnagyobb hibád!
-Igazad van!-bólint jelentőségteljesen.-Azóta bánom, hogy nem voltam kitartóbb!
Gyorsan történt. Közelebb lépett és ajkát az enyémre tapasztotta, aztán..


Felébredtem.
Csak ültem ott az ordító csendben, a felkapcsolt kislámpa fényébe burkolva és azt gondoltam, mennyi mindent akartam még mondani.
Azt, hogy idióta voltam és sajnálom. Azt hogy nem kellett volna és azt is, hogy talán az én hibám az egész. Ha nem mondom ki..
Azt akartam, hogy tudja, mindennél jobban szerettem és szeretem még most is.
És el akartam mondani, hogy nem lett igaza.
Nem olyan, mintha sosem létezett volna.
Már olyan, mintha én nem léteznék többé.
 
Csúf igazság: Én menni akartam. De végül ő ment és magával vitt minden fényt, minden dalt, minden színt. Semmi sem maradt nekem.
Csak a jeges szürkeség. Ami pont olyan, mint a szeme volt, mikor utoljára láttam.