Chance

Furcsa, zavaró hang vegyült bele a dübörgő basszusba, mely betöltötte a szobát. Még eldúdoltam néhány taktust a dallamból, s csípőmet rázva, táncoló léptekkel közeledtem a hifitorony felé, hogy lehalkítsam a zenét. Aztán a pillanatnyi némaság után jutott el a tény tudatomig, a furcsa hang csupán azt hivatott jelezni, hogy csöngettek.
A megszürkült konyharuhát a vállamra csapva, a bejárat felé igyekezvén ránéztem a sütő digitális számlapjára. Még maradt néhány percem a csirke elkészüléséig.
Nem néztem meg ki keres, gondoltam csak megint a tegnapi cserkészcsapat próbál rám sózni néhány doboz sütit, melynek az árát jótékony célra gyűjtik. Legalábbis ezzel kopasztják meg manapság a gyerekek a társasházban élő szomszédaim és nem utolsó sorban engem is. Elvégre ki tudna ellenállni néhány kiskutya pofinak?
Viszont, mikor kinyitottam az ajtót, a mosoly lehervadt az arcomról és úgy éreztem jeges zuhanyt kaptam az égiektől. Megremegett az ajkam, ahogy végigmértem semleges arckifejezését és öltönybe bújtatott testét, s mindezen felül azt kívántam, bárcsak múltam egy másik része döntött volna úgy, hogy megkísért,  inkább állt volna egy vámpír, egy vérfarkas egy rugaru, vagy akármi más a küszöbömön, de Dean Winchesterre nem voltam felkészülve. És valahogy azt gondoltam, hogy egy váratlan támadás sem fájt volna annyira, mint most látni az arcán azt  maró közönyt, mint ami napokig visszatért álmaimban az elmúlt hónapok alatt. Azt az arckifejezést, amit utoljára láttam, mielőtt otthagytam a motelban azzal, hogy én döntök és én megyek el, hisz tudom, hogy nem érek annyit.
-Égett a lámpa!-mondta ki egyszerűen és az ajtófélfának támaszkodott.
-Nappal van!-szememet összeszűkítve meredtem rá, kezemet a kilincsen pihentetve. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel rácsapom az ajtót, de elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, nem hagyja ennyiben.-Ha már azt a tényt nem vesszük figyelembe, hogy hatodikon lakom és a parkolóból nem látni a nappalimba.-vetettem oda epésen.
-Igen.-bólintott.-Csak képletesen értettem, ne vedd szó szerint.
-Új az öltönyöd!-grimaszba torzult az arcom. Ennél nagyobb marhaságot nem tudtam volna mondani? Új az öltönyöd? Végtére is abban csak nem mehetsz ki az utcára amit széttépett egy zombi vagy összevérzett egy dzsinn.
Dean lenézett magára és halvány mosoly bújt meg a szája sarkában.
-Igen. Az eladó szerint karcsúsít, mint a függőleges csík.
-Miért jöttél ide?-kérdeztem mereven átbámulva válla fölött, fixíroztam az idős hölgynek az ajtaját a lakásommal szemben. Mrs.Smith nyilván most is ott áll a kis sámlin és a kukkolóra tapasztott szemmel nézi mi történik a lépcsőházban.
-Sam meghalt!-vont vállat Dean, engem pedig teljességgel fejbe kólintottak a szavai, s egy pillanatra megszédültem. Annyi kérdés cikázott a fejemben, amivel meg akartam bombázni az idősebbik Winchestert, de a szavak egyszerűen nem találtak utat a számhoz s nem voltak képesek értelmes mondattá alakulni. így csak annyit tudtam kinyögni;”MI? Mégis mi történt?”. Erre ő csak állt ott előttem nyugodtan, zsebre dugott kézzel és vállat vont.-Már megint szó szerint vetted. Nem úgy értettem. Az öcsém lelépett. Megint a régi kerékvágás.-szememben megrándult egy ideg és egy eleresztett sóhaj közepette, mely leszökött a lépcsőn, már valahol a fél emeletnél járhatott, mikor felfogtam mit is mondott pontosan és mindamellett, hogy mérhetetlenül megkönnyebbültem, mert nem kell egy újabb vadászt gyászolnom, kedvem lett volna egy hatalmas pofont lekeverni az előttem állónak.
-Az, ami azelőtt volt, hogy kinyírták volna Sam csaját és te csak apád után rohangáltál? Az nekem elég idegen kerékvágás.-próbáltam lenyelni az indulataimat és inkább beharaptam az alsó ajkam és olyan erővel szorítottam a kilincset, hogy már elzsibbadtak az ujjaim.
-Én inkább csak furának mondanám!-ellökte magát az ajtótól és apró terpeszben állta előttem magamon éreztem a smaragd tekintetének átható zöldjét.
-Ezzel mire utalsz?-vontam fel a szemöldököm, majd jobbnak láttam hozzátenni:-Szó szerint.
-Gyere vissza!-gondolom ez a két szó egyszerű kérésnek akart hangzani, így belegondolva mégis inkább parancsnak tűnt.
-Miért?
Halk csipogás visszhangzott át a lépcsőházon, majd a szobán is.  Megremegtem. Ha egy vadász üzenetet kap, elég nagy az esély arra, hogy a szövegben megbújik valami rossz hír. Ez mindig feszélyezett.
-Ne görcsölj már! Nem neked jött, ha pedig ezt csinálod én is rágörcsölök és ennyi!-csak ott állt hosszú másodpercekig rám bámulva, míg a mobil is időnként udvariasan jelezte, hogy még mindig ott van az olvasatlan üzenet.
-Ránéznél a mobilodra?-kérdeztem éllel a hangomban ő pedig unottan elővette a készüléket, gyorsan átfutotta a sorokat, majd visszarejtette a nadrág zsebébe.
-Nem nagy ügy. Valami vámpírfészek a szomszéd városban! Passzolom.-vont vállat ismét én pedig elképedtem magamban. Mikor lett Dean ennyire közönyös? És paraszt..
-Menned kell!-bólintottam jelentőségteljesen.-Fontos!

-Az a fontos, amit itt csinálok!-talán ittléte alatt ez volt az első mondat, amiben egyáltalán volt egy csöppnyi érzelem. Még ha a hangjában nem is a tekintetében biztosan. Belőlem pedig egyszerűen kibukott a kérdés.
-Miért akarsz visszahívni?
A válasz a pillanat tört része alatt zúzta porrá a megmaradt reményszilánkjaimat, melyeket olyan buzgón igyekeztem összeilleszteni, mindhiába. Ugyanolyan érzésem volt, mint mikor legutóbb láttam. Az a keserű, fájdalmas igazság, melyet el akartam rejteni a látszat mögött. Az a hit, hogy fontos vagyok. Az a hazugság, hogy neki érek valamit.
-Ennyi?-kérdeztem félrenézve és hátráltam egy lépést.
-Ez nem elég?-meredt rám kérdőn, maga elé emelve kezeit.
-Nekem nem!-néztem rá utoljára.-Inkább menj és kaszabolj le néhány fejet.
Anélkül zártam be az ajtót, hogy hagytam volna szóhoz jutni. Ahogy kattant a zár a konyhába siettem. Nem is igazán azért mert éreztem az égett szagot, mely a sütő felől hajtotta uralma alá az egész lakást, hanem mert minél távolabb akartam tudni őt magamtól.
A többihez már hozzászoktam. Ha Dean Winchester megjelenik, kezedbe adja a lehetőséget, aztán hátat fordít és minden tönkremegy. Szóval jobban jársz ha te lépsz előtte és nem hagysz esélyt.
Még akkor is, ha beleszakad a szíved a fájdalomba.
Egy lecsorduló könnycseppel arcomon, összeszorult mellkassal kezemben a kissé égett csirkével leroskadtam a konyhaszékre és az égő érzésre koncentráltam a tenyereimben. A tepsi sütötte a kezemet, de én inkább ezt akartam érezni. Nem akartam arra gondolni, hogy Dean Winchester itt járt.
Nem akartam arra gondolni, hogy vissza akart hívni, csak hogy később azt mondhassa nem kellett volna.
Nem akartam gondolni az újabb elengedett lehetőségre.