Feladom. Tudatosítottam magamban a tervem egy részét. A másik fele nem állt másból, mint várakozásból. Nem volt tovább. Mindent megpróbáltunk. Ültem heteket Tony gépekkel és villódzó fényekkel teli laborjában, aztán Bruce vegyszerekkel teli vizsgálójában. Még mindig érzem, ahogy az erős szagok marják a torkomat. Fury elvitt egy helyre a Nemzet Biztonságiakhoz, de ott sem tudtak segíteni. Végül Thor vetette fel az ötletet, hogy Asgarba repít, ahol majd minden rendbejön, mint a karikacsapás. Odin megtiltotta, hisz az emberek sorsa, hogy szülessenek, éljenek, majd meghaljanak. Büszkeséggel. Én is büszkén fogom itt hagyni ezt az egészet. Sok vizet úgy sem zavartam a mi aprócska univerzumunkban, néhány dolgot mégis sajnálni fogok. Hiányozni fognak a barátaim. Ez a sok selejtes, mégis hihetetlen ember. Remélem, ahová megyek ott lesz pizza és sör. Más vágyam nincs, esetleg kábeltévé. Végtelen időm lesz sorozatokat nézni és annyiszor ismételni, ahányszor csak kedvem tartja. Gondolom aludni sem kell, szóval már nyertem egy rakás időt. Idő? Létezik egyáltalán olyan, miután az ember elhagyja a testét? Nem sokára kiderül…
A gonoszság, a fájdalom és a pusztítás nem fog hiányozni. Szépen gondoljuk csak végig, agyaljunk… mennyi szörnyűséget követett el eddig az emberiség? Mennyi ideje van még hátra? Tönkretettek mindent. Az, hogy most itt fekszem, közvetve az is az ő hibájuk, de nem számít már. Nem fogok bűnbakot keresni. Csak annyit kérek, hogy nyugodtan elmehessek innen és még egyszer láthassam őt. Őt, aki még mindig nem tud semmit. Nem néztem hülyének, de jobbnak láttam nem felizgatni ilyen hírekkel. Mégis éreztem, hogy tudja. Tud róla, hogy gond van.
Remegő kézzel nyúltam a szekrényen lévő pohár után. Sosem hittem volna, hogy én, aki egy egyszerű megfázástól is idegbajt kapott, ennyire gyenge lehetek. Csontsovány testemet vastag takaró fedte, tükörbe napok óta nem mertem nézni. Jarvis szólt, hogy megérkezett a vendégem, én pedig fájdalmak mellett, de felküzdöttem magam ülőhelyzetbe.
A férfi hatalmas mosollyal az arcán lépett a szobába, majd azonnal lehervadt róla. Két hónapja küldetésen volt, így csak telefonon beszéltünk. Szerencsémre a videó hívás fogalmával nem igazán volt még tisztában. Sápadtan húzta mellém a széket és vékonyka ujjaim köré vonta erős markát.
- Raven, mi a franc történt? – suttogta.
- Beteg lettem Steve – mosolyodtam el és másik kezemmel végig simítottam az arcán, érintve a szőke tincseket a füle mögött.
- Miért nem hívtál? Azonnal…
- Visszarepültél volna, így pedig ezernyi embert hagytál volna cserben egy olyanért, akin már nem lehet segíteni.
- Ne beszélj hülyeségeket! Stark vagy Banner zsenik! Megoldjuk. Meg fogjuk oldani – motyogta inkább csak magának.
- Steve, nyugi. Én már belenyugodtam. A doki és a bádogember mindent megtettek, amit csak lehetett. Thor még Asgardba is vízumot kért, de nem lehetséges. Ne okold őket.
- Mégis mi bajod van? – hajtotta le a fejét, mint aki a guillotine csapására vár.
- Rák. Valami nagyon gyorsan terjedős köcsög… - a káromkodásomra megcsóválta a fejét.
- Akkor is elmondhattad volna!
- Ahogy egy kedves barátom mondta: A rák az egy trágya dolog és nekem nagyon nincs kedvem megnézetni valaki olyannal, aki fontos nekem.
- Itt leszek melletted. Most, hogy visszajöttem, nem mozdulok mellőled! – ígérte, kék szemeiben pedig elszántság vert tábort.
- Nem lehet. Nem szeretném. Azt akarom, hogy lépj ki azon az ajtón és felejts el. Töröld ki az emlékem minden morzsáját és élj nagyon-nagyon boldog életet.
- Raven, ilyen marhaságot nem kérhetsz!
- Kééérlek! – pislogtam rá a megszokott könyörgő nézésemmel. – Egy haldokló utolsó kívánsága. Nem szegheted meg, katona.
Vívódott magában, majd egy csókot adott a homlokomra, aztán a számra.
- Megígérem neked – állt fel és a sarokban lévő kanapét egy könnyed mozdulattal az ágyam mellé tolta.
- Mit művelsz? – sóhajtottam.
- Az ígéretem arról szólt, hogy amint kilépek ezen az ajtón – mutatott a bejáratra – felejtselek el. Egyenlőre úgy döntöttem, maradok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése