Ez egy valami. xD
Végre megérkeztem. Ledobva a táskámat másra sem vártam, csak látni azt a bizonyos személyt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd átöltözve róttam az utcákat. Egy percet sem szerettem volna vesztegetni. Fél év telt el utolsó találkozásunk óta, mikor ott hagytam és egy szál pizsamában leléptem a lakásából. Akkor a reptéren úgy éreztem, mintha ott lett volna. Csak a fantáziám játszadozott velem és a remény apró szikráját is kioltva foglaltam helyet a gépen. Nem értettem miért reménykedtem, mikor szó nélkül elengedett. Csak barátok voltunk. A Legjobbak. Hatalmas hibát követtünk el.
Ismerős utcák, falak, fák és padok mellett elsuhanva rohantam előre. Már-már boldog dallamokat dúdolva rontottam be az egyetem kapuján. Bianca ódákat zengett, miszerint Steve Rogers engem akar. Én pedig őt. Sosem jöttem rá, addig a pillanatig, míg el nem veszítettem. Az igazi végig ott volt az orrom előtt, de még az sem nyitotta fel a szemem, mikor legrosszabb pillanataimban együtt, összebújva nyugtatgatott. Barát… Hittem én, naivan.
Mikor megpillantottam, mosolya szerényen terült el arcán és őszintén hallgatta, amit a mellette sétáló pár srác nevetve mondott. A szívem nagyot dobbant. A hónapok alatt csak jóképűbb lett és a jól ismert arckifejezését látva: szerényebb. Haja picit rövidebb, katonásra nyírt. Hófehér pólója alatt újonnan szerzett izmok húzódtak, amiket szerettem volna abban a másodpercben és ott a helyszínen felfedezni a nyelvemmel.
Csillogó szemekkel nézett felém, én pedig örömittasan indultam meg. Addig a pillanatig tökéletes, filmbe illő képsorok játszódtak a szemem előtt, míg egy ismeretlen barna lány be nem előzött. Száját rátapasztva a trófeára, adta tudtául mindenkinek, hogy a srác az övé. Karjaival indaként fonta körbe, elzárva még a kíváncsiskodó pillantások elől is. A döbbenet annyira eluralkodott rajtam, hogy sem csalódottságra, sem féltékenységre nem volt időm. Akkor és ott, egy hatalmas pofon térített volna csak észhez. Haragudtam rá, amiért elfelejtett. Haragudtam Biancára, amiért hitegetett és haragudtam magamra, amiért itt hagytam. Amiért odaadtam másnak. Nem harcoltam, inkább gyáván megfutamodtam az érzelmeim elől.
- Raven! – köszönt egy ismerős tónusú hang. Ki tudja mióta bámultam a semmibe. Egy biztos, már régestelen rég felszívódott a bambulásom oka. A lefagyásból észhez térve fordítottam oldalra a fejem, hogy szembe találjam magam egy régi ismerőssel.
- Loki – mosolyodtam el halványan. Túl sok emlék. Egyáltalán miért jöttem vissza? Mi a fészkes fenének ácsorgok a füvön és hagyom, hogy újabb késeket döfjenek belém?
- Rég láttalak. Jól nézel ki – döntötte oldalra a fejét. Az első ami szembe tűnt, hogy haja sokkal hosszabb volt, mint legutóbb. Öltözéke sokkal felnőttesebb. Arca kicsit vékonyabb. Szemeiből keménység sugárzott a sértett gyermeki lélek helyett.
- Te is. Nem iszunk meg valamit? – tértem a lényegre. Nem tudtam vajon van e valakije, érez e még bármit. De egy dologban biztos voltam. Szükségem lesz rá, ha ki akarom verni a fejemből Peggy és Steve Rogers látványát együtt. Életem legnagyobb szerelme pedig, teljesen megfelelt a célnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése