2018. május 23., szerda

Maradhatok?

Volt pár kérdésem. Meg ihletem.


Dideregve, remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. A halk dallam, mely pillanatról pillanatra lett egyre hangosabb, rövid időre elnyomta az esőcseppek kopogását az ereszen. Gyors pillantást vetettem a testemre tapadó ázott ruhadarabokra, majd önmagamban hálát adva a megérzésemnek, hogy ma bizony nincs szükségem a szokásos sminkemre, azért rögtönzött mozdulatokkal legalább elfogadható frizurát próbáltam alkotni összekuszált, csöpögő tincseimből.
-Hihetetlen vagy!-karba font kézzel állt az ajtóban, s rosszalló pillantást vetett rám. Én csak mosolyogtam, hisz tudtam jól, mulattatja a helyzet, s néhány perc kell csak, hogy együtt nevessünk a szerencsétlenségemen. A sugárzó kék szemek viszont nem enyhültek meg még akkor sem mikor félre állva utat adott, hogy beléphessek a nappaliba.-Vedd le azokat a vizes göncöket!-mondta komor arccal, majd elindult a lépcső irányába, míg kezével hanyag mozdulattal a fürdő felé intett.-Bent találsz törülközőt, mindjárt keresek neked valami száraz ruhát.



                                                                                  ***


-Hogyhogy itt vagy?-kérdezte felvont szemöldökkel, mikor a nappali kanapéján ültünk egymással szemben. Kimondottan élveztem a bőrömre simuló egyszínű pulóverből sugárzó illatot, mert így minden túlzás nélkül jelenthettem ki, Bucky esszenciájába burkoltam magam. Vállat vontam s egy hosszú pillanatig csak a kezemben lévő teáscsésze felszálló fehér páráját vizslattam, csakhogy ne kelljen a szemébe néznem. Mert nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy örül-e annak, hogy itt vagyok, vagy dühös azért, mert..
-Csak látni akartalak.-motyogtam magam elé grimaszba torzult arccal, s a várt kedvesség, melynek reményében első alkalommal léptem be párjaként a már jól ismert házba, még mindig olyan szinten váratott magára, hogy kezdtem azt hinni, talán hiba volt megtennem ezt a lépést. Hivatalosan még csak egy hete vagyunk együtt, de Bucky mégis annyira furcsa azóta. Talán csak az egész titkolózósdi zavarja. Talán az, hogy túlzottan rámásztam? Vagy az, hogy ide jöttem? Gyomromat görcsbe vonták a zavaró gondolatok, s úgy éreztem, ha most azonnal nem teszek valamit, itt helyben felemészt a belülről mardosó szégyen. Mi a francot gondoltam?  És mit gondolhat most rólam? Aztán a válasz, melyet kaptam, arra ösztökélt, hogy felnézzek rá.
-Akkor miért nem hívtál?-kérdezte félrebiccentett fejjel.-Érted mentem volna.
-Út közben jutott eszembe, hogy beköszönök és..-Bucky a mondatom közben alkalmazta a legjobb s egyben legcsodásabb módot arra, hogy kicsikarja belőlem a némaságom, hisz ajkai nemes egyszerűséggel útját állták a szavaknak.
-Legközelebb ne csinálj ekkora hülyeséget csak szólj rendben?

                                                                      ***


-Megnéznéd a ruhámat?-kérdeztem biccentve, miután az órára néztem. Az itt töltött percek olyan kérlelhetetlen gyorsasággal repültek tova, hogy szinte időm sem volt felfogni őket. Elindítottunk ugyan egy filmet, de idővel csak a karakterek némaságát figyeltük, hisz a másik hangja jobban érdekelt. Én hallgattam milyen volt az edzés, ő pedig figyelt arra, mi történt a dráma órámon. Aztán csak azt vettük észre, hogy egészen sötétedésig belefeledkeztünk egymásba.
-Persze.-mosolyodott el, s hangosat nyögve felállt az ülőalkalmatosságról, de mielőtt a szárítóhoz indult volna, óvatos puszit nyomott a homlokomra.
Magamhoz véve a táskámat kotorászni kezdtem benne a mobilom után, hisz nemrég hallottam, hogy üzenetem érkezett. A bátyám neve villogott a képernyőn, s az SMS-ben csak néhány kurta szó szerepelt.
"Ne várj meg, ma nem megyek haza."
-A kurva életbe..-szitkozódtam halkan, s mintha egy pillanatig Steve hangját hallottam volna. A poénnak szánt kérdés viszont Bucky ajkait hagyta el.
-Hogy beszélsz?-nevetve lépett be a szobába s kezembe adta immáron száraz gönceimet, majd az arcomon ülő érzelmek arra ösztönözzék, hogy a viccet, aggodalomra cserélje.-Mi a baj?
-Semmi.-biccentettem, majd felállva az ajtó felé indultam, hogy nyugodtan vissza vehessem saját ruháimat. Ő nem szólt semmit, csak azt tette mint minden ilyen alkalommal. Várt.
Hangos sóhaj szakadt fel belőlem.
-Nincsenek nálam a kulcsaim.-haraptam be az ajkamat a küszöböt mustrálva, mintha az a világ legérdekesebb dolga volna.-Steve pedig nem jön haza.
-A pótkulcs pedig múltkor eltört.-fejezte be a mondatot nevetve, hisz az emlék az én arcomra is mosolyt csalt egy pillanatig. Ő volt az, aki tönkretette az említett tárgyat.
-Semmi gáz, majd megoldom valahogy..-vontam vállat, mire ő erőteljesen megköszörülte a torkát. Felé fordultam. Olyan dühösen kérdő tekintettel meredt rám, mint a tanár a gyerekre, aki rosszul felelt egy kérdésre, pedig mindenki tudja, hogy a jó válasz is ott van a nyelve hegyén. Közelebb lépett hozzám, s a táskát finoman húzta le a vállamról. Csak egyetlen szót szólt, majd várta, hogy én folytassam. Várta a helyes választ.
-Vagy..
-Maradhatok?-hangomból sütött a meglepettség, talán jobban is mint szerettem volna. Nem gondoltam, hogy felajánlja ezt az opciót. S meg se fordult a fejemben. Azt hittem még túl korai lenne. Túl rámenős. Túl sok.
De a helyes válasz ott volt. Mindketten tudtuk.
Ott volt a mosolyában. S abban a csókban is amit kaptam. Abban a ki nem mondott "viszlát holnap."-ban.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése