Accident

Na ültem rajta pár napot... #Lexy

Accident

Az emberek felelőtlenek. Mindenki azt hiszi halhatatlan, addig a pillanatig, míg valami tragédia nem történik és a végén könnyek közepette sajnáltatják magukat. De mi van a másik féllel? Aki nem hibás, mégis ő sínyli meg a történéseket. Mi van akkor, ha elveszítjük önmagunkat egy szerencsétlen utazás közepette? Túl tudunk lépni, vagy örök életre megnyomorodik a lelkünk?

A szerpentinen kanyarogva élveztem, ahogy a szél lobogtatja a hajam. Alattunk a tenger, karjaim magukhoz ölelve szorították az embert, aki gyomorgörcsöt tudott okozni egyetlen pillantásával. Úgy éreztem magam, mint egy tündérmesében. Néha hátra-hátra pillantva mosolygott rám, hogy érezzem ott van és mindig velem lesz. A szívem kihagyott egy ütemet. Szerelmes voltam. Igazából szerelmes. Semmi köze nem volt a filmekben látott nyálas szarságokhoz. Ez igazi volt, fájó és mellkasszorító. Mégis a legjobb dolog, ami valaha történhet az emberrel. 

Titkos randin voltunk, amiről a bátyám nem tudhatott. Nem engedtem kiderülni, biztos kiakadt volna és túlreagálva szétverte volna a lakást az idegtől, miszerint legjobb barátja elcsábította az ártatlan kicsi húgát. Lopott percek jutottak, amiket igyekeztünk kiélvezni. Épp félhosszú hajába túrva igyekeztem csillapítani szívem dübörgését, mikor egy homályos fekete csík derengett fel a látóhatáron. Reagálni sem volt időm, máris sikító fékcsikorgás szakította be a dobhártyámat, majd egy üvöltés, ami Buckytól érkezett. A következő amire emlékszem az égett hús szaga és az aszfalt keménysége. Éles fájdalom nyilalt a lábamba, de nem foglalkoztam vele. Körülöttem összeroncsolódott alkatrészek. Felnézve egy kék fehér kamion félig a szirtről lelógó alakja fogadott. Az eleje felismerhetetlenségig roncsolódva. Tovább vittem a tekintetem és Buckyt kerestem. A kép kitisztult, füst és benzin szaga lengte köre a baleset helyszínét. Pár méterre tőlem kiszúrtam, ahogy a motor roncsai alatt fekszik és nem mozdul. A lábam nem reagált agyam üzeneteire, így alkaron kúszva, igyekeztem felé. 

- Bucky… - suttogtam. Nekem legalábbis így tűnt, mint később kiderült üvöltve kerestem a biztos pontnak számító személyt. 

Feje alá nyúltam, ahol nedvesség fogadta ujjaimat. Elkapott a pánik. A fémdarabok és olajos dolgok között nem tudtam eldönteni mi lehet. Vér, vagy egyéb más nedv? 

Ahogy felé hajoltam, láttam a riadtságot a szemében és azt, hogy nem igazán van tisztában a történtekkel.

- Bucky... - simítottam végig nedves haján remegő ujjakkal.

- Lily, jól vagy? Nem esett bajod? - pislogott.

- Túléltük - nevettem fel, de abban a percben lehervadt a mosolyom, mikor pánikolva elkezdte mantrázni.

- Nem érzem a karom. Nem érzem a bal karom... - Sírva feküdtem a mellkasára, ahol végül elájultam. 

A következő kép, hogy jobb lábam begipszelve, felül telis-tele gézzel, itt-ott átázva. Bátyám nyúzott arca élesedett ki az ágyam mellett. 

- Steve? 

- Szia! – kapta fel a fejét, majd megfogta a kezem, ahonnan csövek lógtak ki. 

- Hol van? Hol van Bucky? – ültem fel hirtelen, de visszanyomott a párnára.

- Életben – mondta színtelen hangon. – Nem szabadott volna ott lenned. 

- Nem a mi hibánk volt! – toltam fel magam ismét. 

- Teljesen mindegy. Egy élet tönkrement. A tiédet nem engedem. 

Azzal felállt és motyogva kávé kereső túrára indult. Alig csukódott mögötte az ajtó, az ágymelletti tolószékbe átvergődve kaptam ki a tűt a karomból, majd gördültem végig a recepcióhoz. Az ottani nővér útba igazított és a másik irányban lévő folyosón repesztve kerestem a célt. Nem gondolkodtam túl sokat. Kopogás nélkül berontva a szobába, tekertem az ágy mellett fekvő alakhoz. 

Nyakig betakarva feküdt. Haja vizesen lógott a szemébe, míg arca a faltól pár árnyalattal fehérebbnek tűnt. 

- Jajj, Buck – döntöttem vállának a fejem. Az előbb érzett megkönnyebbülés szertefoszlott abban a szent minutumban, mikor homlokom kemény felületen koppant. „Kérlek, legyen gipsz.” 

Óvatosan húztam lejjebb rajta a takarót. Először fel sem fogtam a szemem elé táruló látványt. A következő percben pedig sírva figyeltem, ahogy kinyitja a szemeit. 

- Annyira sajnálom! – temettem tenyerembe az arcom. – Ha nem erősködök, ez nem történik meg. Nem kellett volna odamennünk. Igaza van Stevenek – magyaráztam össze-vissza kétségbeesetten. 

Némán ült feljebb az ágyon. Jobb tenyerével végigsimított az arcomon, míg másik, ezüstösen csillogó pótvégtagját pásztázta. 

- Nincs semmi baj Lily. Baleset volt – bizonygatta, de szemeiből kihunyt a jól ismert csintalan mosoly. Vonásait megkeményítette, ahogy a szívét is: felém.