Surprise

MEGLEPETÉS! Éjszakai lópikula szösz, csak neked, csak most!

- Hová megyünk? – loholtam utána, miközben maga után húzva rángatott végig a főutcán. Mióta megérkeztem a lakására be volt sózva, aztán pedig ujjaimat morzsolva cibált az ismeretlen helyre. 

- Meglepetés – jelentette ki egyszerűen, hátra se nézve. 

Tudta, hogy gyűlölöm a meglepiket, mégis szervezett egyet. Az utolsó meglepetés amit kaptam, szakítással végződött. Rettentő mérges lettem és lesatuzva a lábammal, próbáltam megállítani. Amint észrevette, megtorpant, majd nagyot sóhajtva nézett a szemembe. 

- Bízz bennem, jó? – Kék szemei olyan mély szerelemtől csillogtak, hogy képtelen lettem volna nemet mondani neki. Némán bólintva vettem fel újra a tempóját és folyamatosan a hátát bámulva követtem. 

Több étterem és rengeteg szórakozóhely előtt elmentünk. Elhagytunk két színházat, egy parkot és néhány cukrászdát. Őszintén fogalmam sem volt róla, mi is lehet a végállomás. 

Aztán egyszer csak szembe találtam magam a mellkasával. Felnézve rá mosoly terült szét az arcán és óvatosan tette fel kérését. 

- Hunyd le a szemed. Kérlek. 

Kivételesen nem kötekedtem, nem ellenkeztem. Úgy tettem, ahogy kérte és vártam a csattanót. Pár lépést haladtunk, nem volt tíz méter, majd finom érintést éreztem a karomon, ahogy lehúzott a földre. Térdemen egyensúlyozva ücsörögtem az isten tudja hol, egy megtermett férfival. A férfival, akiben megbíztam ez igaz, de akkor is! Rengeteg filmet lát az ember ehhez hasonló szituációkról. Sose lehet tudni. 

Kettőt simított az ujjaimon, jelezve, hogy elvehetem a kezem. Lassan engedtem le őket, és csak pár pillanat után nyitottam fel a szemhéjam. 

Ami elém tárult minden volt, csak az nem, amire számítottam. Egy hatalmas pokrócon ücsörögtünk, szemben a másikkal. Körülöttünk kosárban kaja és egy üveg bor. Teljesen a múlt évszázadban éreztem magam. 

- Piknik? Piknikezni hoztál? – fakadtam ki nevetve a megkönnyebbüléstől. 

- Várd ki a végét! – nyitotta fel a kosarat, ami dugig volt sajtburgerrel és sültkrumplival. 

- Kiraboltál egy mekit? – vigyorogtam, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Nem volt olyan rossz ötlet ez az egész. 

- Lily intézte! – emelte fel a két kezét. – El se hiszem, hogy a legjobb barátommal jár… - tette hozzá az orra alatt, míg ő is törökülésbe helyezkedett. 

- Mi is azok voltunk. Vagyis még azok vagyunk… - ráztam meg a fejem. Ha őszinte akartam volna lenni magammal, én sem tudtam „MIK” vagyunk éppenséggel. Több volt ez, mint barátság, de mégis ráfogtuk, hogy védelmezzük a saját sebzett szívünk. 

- Éppen ezért szerettem volna, ha kicsit kimozdulunk ma. Meg kellene beszéljük ezt az egészet. Elegem lett Raven – sütötte le a szemét. Dühös lettem magamra, hisz az én hibámból nem csillogtak a szokásos módon azok a csodálatos kék kristályok. Én tettem ezt vele, pedig tudtam milyen szörnyű bizonytalanságban élni. Csak azért, mert egyszer megsebezték az embert, még nem biztos, hogy a következő alkalomkor el is vérzel. 

- Sajnálom Steve. Önző vagyok – rágcsáltam a számat idegesen, majd babrálni kezdtem a füvet. – Nem akarlak bántani. Őszinte akarok lenni veled és nem akarlak bántani. Szükségem van rád és… - mielőtt befejezhettem volna a mondandómat, a hátamon találtam magam. A bontatlan üveg felborulva, a sültkrumplik kissé szétszóródva, fűcsomók a lapockám alatt, Steve Rogers pedig teljes valójában felettem, mind az összes izmával, mosolyával, szőke tincseivel, bizalmával és szerelmével. 

- Az önző itt én vagyok Raven – suttogta pár centire a számtól, rajtam pedig átfutott a jóleső borzongás. 

- Miért? – leheltem, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Valószínűleg pislogni is elfelejtettem. 

- Mert most az egyszer nem fogom hagyni, hogy te döntsd el, mit akarsz – csókolt meg végszó gyanánt, nekem pedig el kellett ismerjem: tetszett ez a domináns változata.