It's over

-RAVEN!-zengő hangját még talán a helyiség túlvégén is hallották,hisz pont akkor halkult el a zene egy pillanatra.-RAVEN AZONNAL MOND MEG HOL VAGY!-utasított s nem tudtam, hogy dühös volt-e, vagy csak aggódott.Mindig is gyűlöltem vele mobilon beszélni. Sosem tudtam pontosan, mire gondol. Én szipogtam és az asztalra felkönyökölve bámultam az ablakon keresztül a borús ködfátyolba bújt utcafrontot.
-Nem kell idejönnöd.-nyögtem elhaló hangon.-Én nem..nem azért hívtalak fel csak..-összeszorult a torkom és nem kaptam levegőt. Hatalmas erőfeszítésbe került lenyelnem a feltörni készülő sírógörcsöm újabb hullámát. És nem csak azért, mert a többi vendég már azóta bámult, mióta beléptem a kocsmába s elfoglaltam a legeldugottabbnak ítélt boxot, hanem azért is, mert nem akartam még egy ember vállára róni a saját keresztem terhét. Bár felötlik a kérdés, akkor miért is vagyok hívásban?
-Raven ne játszd ezt megint!-hangja ezúttal higgadtabban csengett át az éteren.-Hol vagy? A Valhallában?-a hely nevének hallatára borzongáshullám futott végig a testemen.
-Sa-sajnálom, bocs, hogy zavartalak!-hüppögtem a telefonba, aztán mielőtt Steve annyit mondhatott volna, hogy ;Ne merd letenni!, bontottam a vonalat, s hosszan a kikapcsolás gombot nyomva vártam, míg a készülék képernyőjét birtokába hajtja a feketeség. Ez volt az egyetlen megoldás.Legalábbis a legjobb barátom kitartását illetőleg biztosan.
Bár nem foghatom teljes mértékig Steve-re. Az én hibám volt és a marha nagy pofámé, az idióta érzéseimé és a mobilomé. Én bőgtem végig az utat a campustól idáig, én rendeltem három dupla whiskey-t tisztán és én tárcsáztam a számot a gyors-hívóból. Én akartam, hogy osztozzon valaki a fájdalmamban, én akartam, hogy valaki szenvedjen velem. Én nem akartam magamra maradni.

 
És ahogy végiggondoltam ezt az egészet, összességében rájöttem, hogy én sem vagyok más. Nem különbözöm attól, akitől most elszakadtam. Egy manipulatív rohadék vagyok, aki mindenben csak az önös érdekeit tartja szem előtt. Pontosan olyan vagyok, mint ő. Pont, mint Loki. És én ilyen voltam az előtt is, hogy egymásra találtunk volna. Talán ez volt az a pont, amiért annyira hamar megtaláltuk a közös hangot és yin-yang módra kiegészítettük egymás hiányosságait. Így lettünk rosszból még rosszabbak. Így voltunk boldogok, hiszen végső soron csak egymást bántottuk néha. Egyek voltunk.

Aztán jött valami. Valami, ami túlnőtt rajtunk és szép lassan darabjaira cincálta szét azt a gyönyörű kis álomvilágot, melyet felépítettünk. A bennünk rejlő tökéletlen tökéletességet. Eltüntette a külső szépséget és felszínre hozta a hibákat, melyek úgy lebegtek körülöttünk, mint a döglött halak a vízfelszínen. Csak várniuk kellett a legmegfelelőbb alkalmakra, hogy kihalászva egymás fejéhez vágjuk őket. A régi, felgyülemlett sérelmeket.
Észre sem vettük, s közben minden alkalommal gyengült a kötelékünk, s végül másodpercek alatt kilométerekre távolodtunk egymástól. Mintha egy törött jégtábla két peremén álltunk volna.


Megbosszulták magukat az elharapott mondatok, az eltitkolt gondolatok, a rejtett sérelmek, s mind egyszerre oly hatalmas ólomsúllyal szakadtak ránk, hogy nem tudtunk mit kezdeni a fájdalommal. S míg a romok alól mentettük önmagunk törékeny roncsait, valahol elengedtük egymás kezét és sosem találtunk teljesen vissza.
Ott voltunk egymásnak, de már nem volt ugyanolyan. Talán ez vezetett az egészhez. Ahhoz az idióta részlethez, amit felfújtunk. Amit felfújtam.

Emlékszem, ahogy bekerültünk az egyetem színházművészeti intézetébe, a kapcsolatunkra való tekintettel megfogadtuk, hogy nem vállalunk el olyan szerepeket, ahol egy másik emberrel kell enyelegjünk.
Ugye milyen nevetséges, gyermekded fogadalom ez olyanok szájából, akik színészeknek készülnek? Talán csak makacs dackorszak volt ez, melyet kezdetben annyira védtünk és óvtunk, mintha az életünk múlna rajta.
Aztán idővel az ő falai szakaszosan leomlottak. Először csak mellékszerepekkel. Amolyan bevezetőkkel. Olyanokkal, amik nem tűntek fontosnak.
Loki és Peggy kézfogása. Loki és Peggy ölelkezése. Loki és Peggy közös keringője. Loki és Peggy első csókjelenete.. Loki és Peggy.. Loki és Peggy..Loki és Peggy..
És végül eljött a kérlelhetetlen. A közös darab.
Loki pedig szemrebbenés nélkül vállalta el, figyelmen kívül hagyva a fogadalmunkat, az ígéretet, a kérésemet és végső soron engem is.

Hajthatatlan volt, s így már mi sem voltunk ugyanazok többé.

A mai nap sem indult másképp. Közösen ébredtünk. Közösen készültünk. Közösen indultunk el és közösen kezdtük el a dráma órát is. Közös volt a feladat. Egyszerű feladvány volt eljátszani egy házaspár vitáját, az apró sérelmekkel, hisz alapul vehettük saját életünket.
De idő közben megváltozott az egész és egy "Nem igaz, hogy sosem vagy képes lehajtani a WC ülőkét!" és egy "Mindig középen nyomod meg a fogkrémes tubust!" között kicsúszott a kezünkből a kormány és a "Sosem mosogatsz el!" helyett a "Sosem vagy tekintettel az érzéseimre!" vagy a "Mindig csak az jó, amit te akarsz!" már teljes mértékben nekünk szólt.

Csak játszottuk a ránk osztott szerepet. Egyre nagyobb hévvel, hevesebb érzelmekkel, könnyekkel, elcsukló hangokkal. Nem tűnt többnek egy hiteles alakításnál. Pedig az volt. Mert elkövettünk egy hatalmas hibát azzal, hogy két mondat között Mr. és Mrs. Hooch-ból Lokira és Ravenre váltottunk anélkül, hogy akartuk volna. S többé nem a boldog élet apró árnyfoltjait vagdostuk egymáshoz, hanem a saját kreált világunk sötétségét.
S a szitkok úgy röpködtek körülöttünk, mint a semmiben gellert kapott golyók.
Egyikünket sem érdekelte, ki sérül.
De már akkor véreztünk.

A szavainkból véreztünk.
Megalkottuk a tökéletes elemeket. A taszítás mintaképeit. A drámai alakokat.
Egyszerre mutattuk meg s vesztettük el önmagunkat.
Szidalmaink kútja pedig egyre apadt, s a mélyből már csak vér sár és tüske bukott felszínre.
Aztán nem volt már más.

Emlékszem, a többiek tapsoltak nekünk.
Mi csak álltunk ott rekedten lihegve, vöröslő arccal. Én becsuktam a szemem és egy sóhajjal együtt mondtam ki szavaimat. Elcsukló hangom a zsivajban is utat tört hozzá, s nem a válasz fájt igazán.
Hanem az a rezzenéstelen arc, amit láttam, mikor kimondta azt.
 
"Akkor talán nem kellene velem lenned!"

"Akkor add vissza a kulcsomat!"

Ahogy leléptem a porondról, hogy táskámért siessek, a szaktársaink még fütyültek is nekünk.
Azt hitték, ez még a játék része. A teljes hitelesség. A vér és könnyek.
De ez annyira komoly volt, amilyen fájdalmas.

Az apró fémdarab puffanása pedig Loki lába előtt olyan hangosan kényszerült tudtomra adni, hogy az ajtó, melyet bezárok vele, nem nyílhat többé ki, hogy abban a fülsiketítő neszben, abban a kínban már nem voltam képes meghallani azt az apró zörejt, mely jelezni hivatott, hogy a szívemen futó hajszálrepedések újabb utakon szaladtak végig, s végül az egész belső énem szilánkokban robbant a padlóra.

Akkor hallottam a meghökkent beszólásokat, mikor már a kijárat felé rohantam, küzdve a feltörni készülő sírógörccsel. De az utolsó zaj, melyet elnyelt mögöttem az épület a mágneszár kattanása volt, mikor kirontottam a színházteremből.
Lelassítottam lépteimet. Könyörögve, s némán fohászkodva annak az istennek, akiben sosem hittem, hogy Loki térjen észhez és rohanjon utánam.
Hosszú percekig álltam a folyosón, s mintha megragadtam volna a szerepemben. A szerető feleség, aki mondott ugyan dolgokat, melyeket megbánt, de tudja jól, hogy a gyűrűvel, pap előtt fogadott örök kötelék, majd feloldozza a bűnei alól.
De hiába vártam. Én nem kaptam felszabadulást.
És akkor döbbentem rá, hogy az ajtó már sosem nyílik ki újra.
Nekem nem.

Elmosódott sminkkel, kisírt szemekkel léptem be a Sister Margaret's kapuin és Wade nem is sietett eltitkolni véleményét arról, milyen szarul festek. Én pedig egyetlen kézmozdulattal fejeztem ki "hálámat" az empátiájáért. 

Aztán csak ültem a helyemen. A mocskos asztallapon könyökölve. Ittam a piámat és önző módon akartam valakit, aki segít kilábalni a fájdalmamból.

-Ha még egyszer rám teszed a telefont, én..-másodpercek hosszú sora telt el, mire eljutott a tudatomig, hogy Steve kifulladt alakja állt felettem, s tekintete megtörten, aggodalmasan pásztázott engem. Pillanatnyi dühe elillant, mikor szemét az üres poharakról rám vezette. Nem kérdezett. Csak beljebb tolt az ülőgarnitúrán, s mellém telepedve karjaiba zárt. Nem zavarta, hogy szürke felsőjét feketére festi az arcomról leolvadó smink, nem érdekelték a gyötrelmes hangok, melyek rám törtek a rohamban. Csak ott ült velem órákon keresztül, rosszalló pillantások kereszttüzében, s némán hallgatta az egyetlen mondatot, melyet két levegő vétel között képes voltam kinyögni.

"Vége van."