Sosem hazudott nekem. Volt, hogy összetörte a szívem, de akkor is az igazat mondta. Kímélet nélkül mindig tükröt tartott elém, bármekkora hibát követtem is el. Sorra megbocsátott, ha megbántottam és hívhattam, ha éppen csak üvöltözni volt kedvem valakivel. Nem adta fel. Megvédett, ha kellett.
Minden pillanat, amit együtt töltöttünk az életem legfontosabb perceinek számított. Sosem hittem volna, hogy egyetlen botlás tönkre tehet mindent.
A legmélyebb gödörből próbáltam kimászni, aminek következményeként beleestem egy másikba. Jobban mondva egy ágyba. Nem éppen a megfelelőbe. Reggel még a szokásos, mi sem történt módon reagáltuk le a szenvedélyes éjszaka emlékeit. Mégis, a kávé füstölgő gőze fölött láttam, ahogy arcát elönti a pír és erős kontrasztot alkot szőke tincseivel. Máskor nem érezte zavarónak, hogy póló nélkül szaladgál előttem, most pedig karba font kézzel takarja magát, akár egy óvodás az első karácsonyi fellépésén.
- Kérhetek még cukrot? – köszörültem meg a torkom. Bólintott, de nem mozdult.
- Tudod hol találod.
Igaza volt. Olyan otthonosan mozogtam legjobb barátom portáján, mint szerintem ő maga sem. Felálltam és megfontolt léptekkel a szekrényhez vettem az irányt. Egy, kettő, három, négy és öt. Öt lépés. Öt végtelen hosszúra nyúló lépés. A polcon lévő tartó üres volt, kinyitottam a felső ajtót és lábujjhegyen próbáltam elérni a csavart üvegbe szórt édesítőt. Észre sem vettem mikor unta meg a szerencsétlenkedésemet. Már csak arra lettem figyelmes, hogy meztelen felsőteste a hátamra sugározza a hőt és orrom megtelik az illatával. Az illattal, ami annyira tiszta volt, mint ő maga. Egy óvatlan pillanat, míg elvesztem az érzékek tengerében és a tartó, melyet kettőnk ujjai remegve szorongattak, darabokra robbant a kövön. Akárcsak mi magunk.
Egyetlen szó nélkül a táskám után nyúltam és elindultam haza. Nem kiáltott utánam, nem állított meg. Hagyta, hogy távozzak, amivel azt a parányi büszkeségemet még megőrizhettem.
Ahogy voltam, térd fölé érő pólóban, egy szál bugyiban, minden maradék ruhámat hátrahagyva menekültem az istenverte lakásból. Pár méter után éreztem, ahogy az üvegszilánkok végig szántották a lábszáram. Mint sebzett kutya vonszoltam magam hazafelé, de a végül csak egy buszmegállóig sikerült elverekednem. Az emberek furcsán néztek, mégsem jött oda egyik se. Elkerültek. Lerogyva a padra potyogtak a könnyeim. A felsőm vállába törölgettem arcomat, mikor egy ismerős hang szólított nevemen.
- Raven – nem vártam meg a kérdéseit, ő pedig nem erőltette, hogy beszéljek. Minden hang nélkül elém guggolt és a farzsebében lógó mintás kendővel betekerte vérző lábamat. Majd alám nyúlva megemelt és ölébe véve szorított magához gyengéden. Átkaroltam a nyakát és keserves zokogásban törtem ki, azt ismételgetve:
- Köszönöm Loki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése