A szívemen tátongó seb még nem forrt be teljesen, de talpon maradtam és mennem kellett tovább. Felszegett állal mondtam igent a randira Logannel és nem érdekeltek a következmények. Mindenki óva intett tőle, de kik voltak ők, hogy megmondják mit tegyek? Egyedül Steve-nek képtelen voltam elmondani, hogy egy vérbeli bajkeverő lesz este a partnerem. Mi számít annak? Voltam már sokkal szemetebb alakkal is… Dögölj meg Wade Wilson! – Üvöltöttem belülről és becsapva a szekrényem ajtaját leültem készülődni. Fekete pirospöttyös retro ruhában feszítettem, kissé erősebb sminkkel. A rúzsom vöröslött mint a szívemből szivárgó véres patak. Mégis azt szokták mondani, minél rosszabbul érzed magad, annál jobban kell kinézned. Mindent megtettem az ügy érdekében és idegesen toporogtam a fürdő előtt, hogy bátyám kitolja a seggét.
- Gyere már ki! – dörömböltem neki, de csak egy morgást hallatott. – El fogok késni és ez a te hibád!
- Maradj már! – nyitotta ki, én pedig abban a pillanatban besurrantam a hajhabomért. – Hová készülsz? – állt az utamba karba tett kézzel.
- Ne játszd itt a főnököt. Mint minden normális fiatal huszonéves péntek esténként: bulizni. Tudom, tudom! Neked ez most teljesen kínai, de ne aggódj, biztos adja a szerencsekereket ma a tv. – forgattam meg a szemem és beálltam a tükör elé állítgatni rövid tincseimet, mikor megcsörrent a telefonom. Ragacsos kézzel húztam el a kamera hívás gombját és Thor vigyorgó fejével találtam magam szemben. Nekidöntöttem a készüléket egy parfümös üvegnek, hogy a felvétel kölcsönös legyen.
- Hol vagy? – nevetett a szőkeség.
- Mint látod a fürdőszobában – tártam szét a karom, hogy még a kádat is láthassa.
- Mindenki rád vár. Nem bírják már kivárni, hogy ki az a személy aki képes volt igába hajtani fejét a boszorka éned előtt.
- Ne legyél már bunkó! – hallottam meg Bianca hangját, aztán mosolygó fejét is a képbe dugta. – Nem gondolta komolyan! Csak a sör beszél belőle.
- Nyugi, mindjárt odaérek és akkor már nem lesz ekkora a szája.
- Ott még lapos a frizurád – kapta ki Loki a telefont testvére kezéből.
- Kössz – forgattam meg a szemem és megigazítottam. Csengettek, így egy intéssel megszakítottam a vonalat.
Gyerünk Lily. Új életet kezdtél! Mantráztam és egy sóhaj keretében ajtót nyitottam. Ott állt szokásos bőrkabátjában, és koptatott farmerjában. Haja égnek, cigaretta a szájában. Rossz fiús külseje, még mogorvább belsőt takart, de ezt kihívásnak vettem és kicsit meg is könnyebbültem. Elég volt a mókamesterekből egy időre.
- Csinos vagy – biccentett.
- Köszi. Indulhatunk – vontam vállat és felpattantam a ház előtt parkoló motorra. Ahogy átkaroltam, semmi nem mozdult meg a gyomromban, amit csalódottan fogadtam. Reménykedtem, hogy talán ismét…
- A Valhallába?
- Persze. Már mindenki ott van – válaszoltam hangosan, mert sisak nélkül olyan volt, mintha hátrafelé beszélnék a szembeszélben.
- Tudják, hogy jövünk?
- Tudják, hogy jövök. Valakivel.
Csak biccentett és hajtottunk is tovább. Mikor odaértünk a jól ismert törzshelyünkre, senki nem kommentálta a párosunkat, bár láttam, hogy Loki szúrós szemekkel méregetni.
- Akkor igyunk – morogtam az orrom alatt. Hiszen ezért jöttem. Felejteni. Pár óra múlva már igen ittas társaság vett körbe, én pedig kifejezetten zsibbadt állapotba kerültem. Logan már rég Scott-al és a bandájával billiárdozott, de nem igazán hozott lázba. Nem lesz hosszútávú ez az egész.
Mindenki jól érezte magát, engem pedig kezdett magába húzni a jól megszokott önmarcangolós világfájdalom. Lehúztam még egy rövidet, kértem egy üveg pezsgőt és kimentem levegőzni. Már, ha annak lehet nevezni a könnyektől fuldoklós padon ücsörgést a parkban. A rajtam lévő bőrkabátban találtam cigarettát és tüzet, így rágyújtottam, amitől még jobban szédülni kezdtem. Végig feküdtem a deszkákon és az eget bámulva gondolkodtam az élet értelmén. Miért kék az ég? Miért zöld a fű? Ki nevezte el égnek és fűnek? Miért nincs Isten? Miért létezhet? Miért fekszem itt? És a legfontosabb: miért nem ütötte el egy teheneket szállító kamion Wade Wilsont?
- Mi a frászt keresel itt? – hajolt fölém egy sötét alak. A hangja ismerős volt, nem tudtam honnan és nem igazán láttam az arcát a hátulról vakuként világító utcalámpák fényben.
- Ki a franc vagy és mi közöd hozzá? – csuktam be a szemem, ha én nem látom, akkor ő sem alapon.
- Kelj már fel!
- Ne parancsolgass fura alak! – nyögtem fel és inkább a fülemre tapasztottam két tenyerem. Egy kis szédülés után rájöttem, hogy felültetett és oldalról megtámasztott.
- Haza viszlek.
- Nem megyek veled sehova. Ha nem engedsz el, sikítok – bizonygattam, ahogy erőmből futotta.
- Lily, fel tudsz állni a saját lábadra? – próbált megemelni, de elengedtem a súlyom és marha viccesnek hittem, hogy a nyakába kapaszkodva húzom vissza a kényelmes ülőkére.
- Lófarkad van – jelentettem ki büszkén és fogdosni kezdtem a tarkójánál összekötött hajat.
- Rosszabb állapotban vagy, mint gondoltam.
- Semmi közöd hozzá – vigyorogtam önelégültem és elégedettséggel töltött el, hogy ennyire frappáns választ sikerült kinyögnöm.
- Te is tudod, hogy nem csinálhatod ezt. Wade egy seggfej, de…
A névhallatára fájdalom kezdte mardosni a mellkasom, aminek hála kissé észhez tértem. Egyik pillanatról a másikra esett át hangulatom a ló túloldalára és patakokban kezdtek folyni a könnyeim.
- Ne mondd ki ezt a nevet többé. Kérlek… - suttogtam, hogy csak ő hallja, mert féltem, ha más is van a közelben, még a végén megjelenik és darabokra hullok. A szó szoros értelmében remegtem.
- Ne haragudj. Steve mondta, hogy nem vagy a legjobb formádban.
- Bucky? – pislogtam nagyokat és csak akkor tudatosult bennem, hogy ki ül mellettem.
- Hm?
- Megölelnél?
Nem kellett többször kérjem, egyik karját átvetve a vállamon húzott magához. A sírás fojtogatva, mégis elemi erővel tört rám. Már-már martam a karjait, ahogy kapaszkodni próbáltam belé, de meg se rezzent. Hagyta, hogy kiadjak magamból mindent. Nagyon lassan sikerült lehiggadnom, aztán szégyenkezve próbáltam elhúzódni tőle és inni még egy kortyot. Elég volt az érzelmekből, ismét részeg akartam lenni, de nem engedte. Kiszedte kezemből az üveget és szó nélkül kidobta a kukába. Felém nyújtva a kezét felhúzott és átfogva a derekam támogatott az úton, egészen hazáig.
Egyetlen árva szót sem szóltunk útközben, mégis a gyomromban életre keltek azok a rohadék pillangók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése