2018. május 13., vasárnap

Complete


L


Ahogy beléptem a tornaterembe, az a jellegzetes illat fogadott, melyet a labdák gumírozása és az időnként felvaxolt fa parketta elegye alkotott. A pályáról hangos kurjongatás és káromkodás szűrődött a lelátók felé, s ahogy haladtam lefelé a lépcsőn már láttam a fehér-piros mezben rohangáló alakokat, akiknek hangját olykor elnyomta a labda hangos pattogása.
A nézőtér legaljára értem és a nehéz szatyrokat a kispadra téve kiáltottam el magam.
-SRÁCOK, TARTSATOK EGY KIS SZÜNETET!-hat pár tekintet mind megfagyott mozdulat közben s rám szegezték tekinteteiket. Én hanyagul a csomagra böktem.És azt is tudtam, hogy nem kell kiabálnom.-Hoztam hideg üdítőket.-mosolyogtam a srácokra, akik egy emberként közeledtek felém, s a megkönnyebbülés  az arcukon valahogy pont úgy áradt szét, mint a termet betöltő adrenalin és tesztoszteron.
-Köszi Lily!-biccentett felém Sam.-Végre újra élek.-a sötét bőrű fiú fáradtan rogyott le a padra, s többen követték a példáját. Körülöttem a tér kisvártatva megtelt pihegő kamasz kosarasokkal, s én az ismerős arcok között csak egyet kerestem, miközben fél füllel hallgattam a beszélgetést a vészesen közeledő bajnokság napjáról. Aztán meghallottam, ahogy a labda  a palánknak ütődik és felnézve láttam, ahogy Bucky  keményen koncentrál az egy személyes játékra. Egy pillanatig megkérdeztem magamtól, hogy vajon észrevette-e egyáltalán, hogy visszajöttem?
Épp azon voltam, hogy odaszóljak neki, de Sam megtette helyettem.
-Hé Buck, a labdát választod a barátnőd helyett?-nevetett a srác, mire az említett felénk fordult.-Nem vagy te egy kicsit játék függő?
Bucky mosollyal az arcán, sugárzó tekintettel vette hóna alá a kopott labdát, s elindult hozzánk. Hosszú léptekkel szelte át a közöttünk hidaló távolságot, amikor újra a padon ülőre néztem Bucky karja derekamra fonódott.
-Na és milyen messzire jutottatok már el?-hangzott a kérdés a srácok felől. Én most sem jöttem zavarba, mint egyik korábbi alkalommal sem, mikor szóba került a téma, sőt inkább csak újra hatalmába kerített az a furcsa kis érzés. Ha őszinte akartam volna lenni és válaszolni a kérdésre, annyit mondtam volna;” Még csak nem is csókolóztunk.”. Ezt persze senki sem hinné el. A mai világban? Két középiskolás akik fél éve „ együtt vannak” és még csak nem is smároltak? Ugyan. Ki venné ezt be? Kezdetben nem zavart a dolog, hisz azt gondoltam Buck csak úriember akar lenni, vagy csak az zavarja kissé, hogy a bátyám a legjobb barátja. De az igazat megvallva, annak ellenére, hogy Steve egy másik suliba jár, nem igazán kellene zavartatnia magát. Legalábbis azt hiszem.
-Hagyd már békén a perverzségeddel Barton.-válaszolt nevetve Bucky. Mintha nem is jelentene semmit. Én pedig elhessegettem a gondolatot és csak az járt a fejemben, hogy ha a dolgokat átraknánk százalékokra, összességében, csak 99%-ban vagyunk együtt.

~~

Arcára sütött a délutáni napfény, én pedig a padon ülve figyeltem,ahogy elterült a fűben.
-Már csak egy hét és itt van a „félév-fordulónk”.-mondtam végül, hogy megtörjem a csendet.
-Komoly?-nyitotta ki a szemét, melynek sugárzó kékségét a pillanat töredék részéig rám függesztette.-Az közel van. Azért ráérsz aznap ugye?-kérdezte az eget bámulva.
-Természetesen.-ez olyan tipikusan Bucky. Olyan ártatlan és aranyos. Imádom ezt az oldalát, de néha ideges vagyok, vajon mit gondolhat?
Bucky két évvel volt idősebb nálam. De mikor bekerültem a sulijába, régi barátként üdvözölt, hisz a bátyám és ő elválaszthatatlan jó barátok már gyerekkoruk óta.Belegondolva, nem telt el nap, hogy ne láttam volna őt nálunk, ahogy ronggyá veri a tesómat kosárban.És igazából az, ami a kezdetektől megfogott benne, az a komoly kifejezés az arcán, miközben játszott. És persze a szeméből áradó állandó vidámság.

~~

Emlékszem én voltam az, aki vallott. Egyik délután, mikor átjött hozzánk, de Steve még nem volt otthon, mert az egyik csajjal a sulijából, a könyvtárba mentek tanulni. Én meg végre megragadva az alkalmat, hogy kettesben lehetek azzal, akit már régóta kiszemeltem, bátorságot vettem magamon és odaadtam neki azt a saját készítésű vörös csillagos medált, melyből egy ugyanolyat én is mindig magamnál hordtam.
Azt mondtam neki, hogy biztosan elfoglalt és hogy majd azért a nehéz edzések között ez a kis semmiség emlékeztesse majd rám. Hogy ez szimbolizálhassa a kapcsolatunkat.
Nem volt nap, hogy ne láttam volna rajta. Vagy nála.
És igazából meglepett. Hisz arra számítottam, hogy elküld a francba, de nem tette. Belement ebbe a gyerekes játékba, de ez a távolságtartó magatartás, csöppet idegesít és sokszor belegondolok, mi van, ha csak én vagyok szerelmes?

~~

Aztán egyszer az agyam úgy döntött, a saját kezébe veszi az irányítást és ahelyett, hogy hazamentem volna, a Barnes házhoz vezetett az utam.
Amikor ajtót nyitott, nem igazán tudta letörölni az arcáról a meglepődöttséget. És ami egy kicsit fájt, ahelyett, hogy örült volna nekem, csak annyit nyögött ki:
-Mit keresel itt?
-Csak egy kicsit kettesben akartam lenni veled.-húztam el a szám, majd konstatáltam magamban, hogy ez még a rossznál is rosszabb ötlet volt és nem kellett volna ide jönnöm.-De ahogy látom, jobb, ha inkább megyek.-intettem s elindultam volna.
-Dehogy. Gyere be.-tárta szélesre az ajtót, amikor beléptem az ismerős lakásba. S pofáncsapott a felismerés, hogy engem sosem hívott ide. Csak akkor jártam itt, mikor Steve nem tudott másra hagyni kisebb korunkban és magával hozott. Mindig szerettem megfigyelni Bucky cuccait és rájőve arra, hogy hosszú évek teltek el, mióta nem láttam a szobát, jókedvvel észrevételeztem, hogy szinte minden maradt a régi. Annyi különbséggel, hogy a játékokat a polcokon és a földön felváltották az x-box konzolok és a képregények.
Azt hittem, a tudatalattim azért vezetett oda, hogy végre számon kérjem a kék szeműt, hogy mi is van közöttünk,amiért ennyire nem hajlandó közeledni felém, de végül csak arra ocsúdtam fel, hogy ötödjére is megvert valami idióta játékban, amit még csak nem is akartam játszani.

-Ismét legyőztelek!-hangoztatta örömittasan azt, ami a képernyőn is ott villódzott hatalmas felirattal.
Aztán úgy döntöttem elég volt. Laza mozdulattal löktem arrébb a közénk tett popcornos tálat és mellé húzódtam. Lábaink összeértek s éreztem a ruha anyagán keresztül áradó hőt. És csak figyeltem az arcát. Tudni akartam, vajon mit gondolhat.
Arcom pár centire volt az övétől, melyet most vöröses pír öntött el, majd szólásra nyitotta a száját.
-Nem vagyunk kicsit közel egymáshoz?-szavai hideg zuhanyként értek és az is, hogy úgy húzódott félre, mintha leprás lettem volna. Végül nem mondtam semmit, csak figyeltem, ahogy a hófehér macska, aki Frost névre hallgat, hogy ugrik fel a ’bevehetetlen’ srác ölébe, s mellkasának támasztva mancsait, hogyan nyalja meg azt az arcot, amit én megcsókolni készültem.
-Még egy macska is eredményesebb nálam!-puffogtam motyogva, mire felém fordult.
-Mit mondtál?-kérdezte mosolyogva.
-Azt, hogy haza megyek!-gyors léptekkel hagytam el a lakást, s mire ő kimondta, hogy haza kísérlek, már az ajtó csapódás rég elnyomta a hangját.

~~

-Lily, mi  a baj?-kérdezte grimaszokat vágva, hogy jobb kedvre derítsen. Összességében már nem voltam rá olyan dühös, mint tegnap, csupán a tudat volt idegesítő, hogy ennyire szerencsétlen vagyok vele. De rá nem tudtam tovább haragudni.-Holnap lesz a félév-fordulónk és..
-BUCK! BUCK! IDESÜSS!-Sam rohant felénk a folyosón, kezében két fecnit lobogtatva.-Van egy jó hírem!-támaszkodott a térdére kifulladva, miközben az egyik fecnit a barátom orra alá dugta.-Van egy felesleges jegyem a holnapi meccsre! Apám nem tud eljönni.
-Te jó isten ez király!-kurjantott örömében Bucky, majd lehervadt mosoly az arcáról és felém fordult.-De..
-Menj csak!-szaladt ki a számon egy sóhajjal egyetemben.
-Biztos?-kérdezte beleborzolva a hajamba.
-Persze.-bólintottam.
-Szuper vagy, azt hittem nemet mondasz.-Masszírozta a tarkóját zavarában.
-Nem vagyok olyan aljas.-mosolyodtam el.
-De utána, négykor találkozunk?
-Négykor találkozunk.

~~

A park csendes volt, mikor odaértem. A nagy óra alatt ültem le egy padra. Mindig itt találkoztunk.
-Korán jöttem.-nevettem magamon, mikor megnéztem az időt, hisz az  még csak háromnegyed négyet mutatott. Azt hittem Buck majd mániákusnak vagy beteges fanatikusnak néz, hogy én már ilyenkor itt vagyok, de amiről nem tud az nem fáj neki és legrosszabb esetben majd hazudok, hogy csak előtte két perccel érkeztem. De mindent összevetve erre nem volt szükség.
Mert a mindig pontos Bucky Barnes nem volt ott, mikor az óra 16:20-at mutatott. Sem akkor, mikor már fél hat múlt. Hét után felhívtam, de két kicsöngés után csak a gépies női hang búgott át a készüléken.
-A hívott szám jelenleg nem elérhető. Kérjük ismételje meg hívását később, vagy ellenőrizze, hogy megfelelő számot tárcsázott.




B

Miután kinyomtam a mobilt eszem-vesztve rohantam a kocsimhoz és áthajtottam a piros lámpákon.
Azt hiszem még a riasztót sem kapcsoltam be, mikor bevágtam a kandelláberekkel világított parkba. A fák lombkoronája kísérteties árnyékot vetett a járdára. A nagy óra irányába siettem, mely alatt a padon ott ült Lily.
-Jézusom úgy sajnálom!-lihegtem, kezeim a vállára téve, miközben szeméből áramlott felém a csalódottság.-Jól vagy?
-Még ha itt vagy is..-motyogta bólintva.
-Sajnálom, annyira belefeledkeztem a meccs utáni partyba. Képzeld a csapattagok együtt nyomultak a nézőkkel és mi beszélhettünk velük is.-ecseteltem vidáman s annak ellenére, hogy  nem lett volna okom rá, mosolyogtam.
-Túl késő, de..
-Elképesztő volt! A csapat királyul játszott! Neked is jönnöd kellett volna!-simítottam végig az arcán.
-Az jó.-mondta sóhajtva.-Szóval neked, ez  mai nap nem számított különlegesnek.-finoman fogta meg a kezem s leeresztette kettőn közé aztán elengedett. Mosolygott, de tekintetét szilánkosra törte a szomorúság. Aztán elfordult és elsétált előttem én pedig nem tudtam mit mondjak. Ott álltam magamban a halvány fehéres fényben harcoltam a dühömmel.  És nem rá voltam mérges, csakis magamra. Hisz ő még csak nem is próbált megbántani. Nem vetette a szememre, hogy órákat várt, nem kiabált velem, nem volt dühös, csak szomorú. Én pedig szörnyű voltam.
Eltelt még néhány perc. Talán egy óra is, mire végre összeszedtem magam annyira, hogy végre megmozduljak, csak hogy elmenjek hozzá.


Végtelen hosszúnak hatott az az idő, amíg  az utolsó csörgésnél felvette a mobilját. Nem szólt bele, csak hallgatott.
-Lily! A házatok előtt állok és..
-Nem akarlak látni!-mondta ki egyszerűen, s azt hitte nem hallom azt a pillanatnyi levegővételt. Azt amit pont akkor hallat az ember, mielőtt sírni kezdene.
-Értem, de kérlek hallgass végig!-könyörögtem.-Én csak egy idióta kosaras pancser vagyok, aki észre sem vette a  barátnője érzéseit, de mikor megbántottalak, akkor vettem először észre, hogy valami igazán fontosat veszítettem el. És vissza akarlak kapni. Ami azt illeti szeretném, ha ott lennél a holnapi meccsen! Kérlek.

L


Miért sírok, csak mert hallom a hangját?
Nem akarom, hogy vége legyen.
Én még mindig szeretem Buckyt és látni akarom,  ahogy játszik.

Annak ellenére, hogy a nézőtér tombolt újra és újra a vendégcsapat kapta a pontot. Bucky újra elhibázta. És megint. És megint. Aztán, mikor végül felhoztuk a lemaradást, a srácok edzője szünetet kért. Én pedig nem bujkáltam tovább az utolsó sorban. A hömpölygő tömegből kievickéltem a lépcsőre és besétáltam a pálya szélére.
Látni akartam a mosolyát!
-BUCKY MI VAN VELED?-ordítottam túl a tömeget.Hatásosnak látszott, hisz a csapat nagy része az edzővel egyetemben felém fordult. Az említett pedig hozzám rohant és magához szorított. Még az sem érdekelte, hogy a bátyám és a családom ott ülnek a lelátón.-Én itt vagyok.-mondtam félmosollyal arcomon.-Nyerd meg ezt a meccset.
-Lily.Itt és most megígérem,többé nem hagyom hogy sírj vagy bizonytalan légy. Mert te vagy az, aki mindig erőt adsz nekem és szükségem van rád.-szavai hallatán könnyek gyűltek a szemembe és az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam mielőtt megcsókolt engem, hogy az én 99%-os szerelmem a megkésett 1%-al végre teljes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése