Closing a friendship

 Avangers Uni AU-. Csak úgy eszembe jutott.

– Nehogy azt hidd, hogy megcsókolhatsz – suttogtam kiszáradt ajakkal, miközben semmi másra sem vágytam jobban. Olyan közel voltam hozzá, amennyire nem szégyelltem, de az utolsó pillanatban megijedtem, és inkább támadtam.
Ez voltam én: aki mindig mart, ha nem tudott mit kezdeni a helyzettel.
– Azért, mert nem vagyok...
– A zsánerem, de ne vedd a szívedre! – léptem egyet hátra gyorsan. Még magam is éreztem, milyen gyenge alapzaton áll a hazugságom. Mintha semmi sem történt volna, kihúztam egy széket, és kedélyesen letelepedtem. Közben meg az asztal alá kellett rejtenem kezem remegését.
– Élvezed, hogy szívathatod az embereket, igaz? – dörrent rám megint.
– Általában igen, viszont téged kifejezetten.
– Az őrületbe kergetsz!
– Ugyan, szívesen teszem.
– Úgy jöttem ide, hogy nem veszekszem veled, történjék bármi. Csakhogy te vagy az univerzum kötekedője, és mindig képes vagy kihozni belőlem ezt. Nem fárasztó ennyire utálni mindenkit?
Ennél több nekem sem kellett. Újult erővel támadtam rá, és közben rájöttem, olyan vagyok, mint egy hidra. Ha levágod a fejét, kettő nő helyette. Ha velem kötekedsz, csúnyán vágok vissza.
– Nem kötelező itt lenned, és velem sem kötelező foglalkoznod. Elmúlt, érted? Az, hogy marjuk egymást, csak azt bizonyítja, ennek így kell lennie. Sajnálom, ha ez rosszulesik, de te menő csávó vagy, majd csak megvigasztal valaki!
– Állandóan ezzel jössz – meredt rám szikrázó szemmel. – Úgy csinálsz, mintha én olyan kurva népszerű lennék.
– Az is vagy – bólogattam hevesen. – Rengeteg barátod van, sosem vagy egyedül, és...
– Ez a bajod?!
– Igen! – kiáltottam.
Megfagyott közöttünk a levegő. Tony teljesen összezavarodott, és egy pillanatig sem titkolta ezt. Rám nézett, mintha egy rejtvény lennék, vagy egy bonyolult matekpélda, amihez csak ő ismeri a megoldókulcsot. Felhúztam a térdem, és ráhajtottam a fejem. A fenébe, nem lett volna szabad elárulnom magam. A düh elmossa az önkontrollomat.
– Ugye tudod, hogy te népszerű vagy a magad módján? – kérdezte halkan. Hát csak ennyit fogott fel belőle? Hogy a lúzerség az én legnagyobb gondom? Stark egy idióta.
Fújtattam, mielőtt ránéztem.
– Leszarom a népszerűséget. Nem érdekel.
– Te vagy a suli egyik réme, hidd el, hogy nem vagy ismeretlen.
Rámeredtem. Semmi biztató nem volt a nézésemben, úgyhogy Tony tehetetlenül megrázta a fejét, és leült velem szembe.
– Mindketten tudjuk, hogy imádnának, ha hagynád.
Csak ingattam a fejem, és megpróbáltam mindenhová nézni, kivéve rá. Valahol éreztem, hogy rossz ötlet ez a találkozó, és tessék, igazam is lett. Talán az is hozzátett, hogy nem mondtam el Thornak az egészet, vagy nmég mindig bennem volt az amit régen éreztem, de összességében fájt látni. Kezdődött a mellkasomat szorító feszültséggel, a kirobbanó vággyal Tony iránt, és folytatódott azzal, hogy belém látott. Tudta, hogy lennének barátaim, ha engedném. Arról viszont nem tudott, hogy erre képtelen voltam.
– Nem akarok tovább beszélgetni – szegtem fel a fejem.
– Fogsz.
– Nem mondhatod meg nekem – ágáltam.
– Hagyjuk a sallangokat, Bia. Itt vagyok, ne hajtogasd, hogy húzzak el.
– Miért csinálod ezt?
– Mert barátok voltunk. Megöl a feszültség közöttünk – vonta meg a vállát lazán.
– A lényeg azon van, hogy „voltunk.”
– Tévedsz.
– Csak hagyj egyedül, oké?
Tony keményen, tántoríthatatlanul nézett rám. A szeme csillogott. Ez a pillantás nem utált engem. Találtam benne valami meghatót, hogy „itt vagyok, még akkor is, ha te nem akarod.”
– Nem unod még, hogy egyedül vagy?
Gyűlöltem abban a pillanatban. Gyűlöltem, hogy ilyen könnyen belém látott, ahogy mindig is tette, hogy nem tudtam megszabadulni tőle. Rühelltem a késztetést, hogy hajoljak oda, és csókoljam kifulladásig.
– Nem értelek téged,tényleg nem – ráztam a fejemet hevesen. – Állandóan elveszted miattam a kontrollodat, most meg úgy ülsz itt, mint a nyugalom mintaszobra. Te normális vagy egyáltalán?
Tony váratlanul reagált a megjegyzéseimre; derülten felnevetett.
– Döntés kérdése az egész. Azért jöttem ide, hogy lezárjunk valamit. Emberi stílusban akarok beszélgetni veled – tárta szét a karját. Én olyan merev voltam, hogy ezek a természetesen laza mozdulatok szinte pofán vertek.
– Nem akarok újra a barátod lenni – vallottam meg halkan. Nem, annál sokkal többre vágytam, és éppen ezért hallgattam róla.
– Akkor nem leszel az. Mondtam már, lezárni jöttem.
Az elszántság a hangjában megdöbbentett. Ez volt az a pillanat, amikor újra emberként kezdtem látni, és nem idegesítő tényezőként. Ez volt az a pillanat, amikor valami megváltozott. Én is belefáradtam már a folyamatos vitákba, összetűzésekbe. Állandóan azt szajkózom, mennyire utálom az emberek rám ragasztott címkéit, és közben mást sem csinálok, mint én is rájuk pecsételek.
– Három hónap, és vége a szemeszternek– folytatta, mialatt hátra dőlt. – Nyugodtan akarom eltölteni.
– Oké, értettem a célzást.
– Még mindig mániákusan nézed a sorozataidat? – kérdezte vigyorral az arcán, terelte a témát.
Még felháborodni sem maradt időm, olyan sebességgel bukott ki belőlem a nevetés.
– Még mindig.
– Akkor nem változott meg minden. Továbbra is az a szörnyvadászos a kedvenced azzal az idióta hármassal?
– Feltűnően sok dologra emlékszel, nem? – bámultam rá. Titokban még hipnotizálni is próbáltam, hogy olyasmit mondjon, amiért a nyakába borulhatok.
– Lehet – somolygott. – Lehet, hogy éppenséggel mindenre.
– Még mindig boxolsz?
Bólintott.
– Bár már kevesebbet. Nem köt le állandóan.
– Akkor mi az, ami leköt?
Talán nem kellett volna megkérdeznem, mert ahogy lehervadt a mosoly az arcáról, rosszat sejtettem.
– Hát...
– Ne is válaszolj! – emeltem fel a kezem. – Vedd úgy, hogy fel sem tettem a kérdést.
– Rendben – bólintott szórakozottan, majd az órára pillantott.
– Semmi gáz – mondtam, és felálltam. – Menj nyugodtan. Megígérem, hogy hagyom az utolsó hónapjaidat nyugiban eltölteni a szünet előtt.
Úgy tűnt, mintha mondani akarna még valamit, mégsem tette. A kigondolt szavak ott lógtak a levegőben, éreztük mindketten, azonban nem lettek kimondva.
Belebújt a kabátjába, amikor eszembe jutott a napszemüvege.
– Még a múltkor nálam hagytál valamit, amit szerintem jobb lenne...
– Nehogy visszaadd. Már a tied.
– Ó... kösz.
Nem tudtam mit mondani. Ott állt az ajtóban, indulásra készen, pislákoló szomorúsággal a szemében. Kérhettem volna maradásra, sőt a barátságunk felélesztésére is, hisz rajtam múlott. Éreztem az irányítást. Éppen ezért én löktem el őt, mert nem bírtam a közelében maradni. Megkapom teljesen vagy sehogy, és én a kevésbé fájdalmas megoldást választottam.
Ekkor Tony közelebb lépett hozzám, és nyomott egy puszit a fejemre. Néhány másodpercig a hajamon tartotta az ajkát, majd elhúzódott. Nem mertem és nem is tudtam belenézni a szemébe.
– Szia, Vörös Ördög.
Kilépett az ajtón, azzal magamra hagyott. Abban a pillanatban úgy éreztem, nemcsak a világom egyik felét lopták el, hanem a másikat is kiradírozták.