Ez kicsit másik Raven. Loki… Loki nem másik. Csak másik szögből nézem. 18!!!
Egy újabb pofon. Már a harmadik. Ennyi csattant az arcomon pár percen belül. Szó nélkül tűrtem. Már hozzászoktam. Tekintete kemény volt, mégis vágytól csillogó. Azt várta mikor török meg, hogy utána önfeledten nevethessen. Nem adtam meg neki ezt az örömet. Már hetek, lehetséges, hogy hónapok teltek így. Mióta visszajöttem az utolsó hadjáratból. Loki egyik éjjel belopódzott és eszelős tekintettel, késsel a torkomnál suttogott a fülembe. Játéknak vettem, így belementem. Jól esett levezetni a háborúk feszültségét. Azóta viszont teljesen elfajult az egész. Ha már világokon nem, rajtam uralkodhatott.
Meztelen voltam, a testem pedig sérülések nyomai borították. De nem volt gyenge. Soha nem adtam meg magam neki. Lenéztem hófehér bőrömre, amin zúzódások, vágások és horzsolások éktelenkedtek. Loki brutálisan bánt velem, de az ösztöneim nem hagyták, hogy harc nélkül kiszolgáltatottá tegyen. Nehéz lett volna megmondani, hogy mely sérüléseket okozta ő, melyek voltak véletlenek és melyikek amiket a férfi köszönhetett nekem.
Minden nap miután távozott, előbb megnézte magát valamelyik tükörben. Ő sem festett jobban, mégis önelégültem mosolygott. szemet szemért. Ez volt a sajnálatos az egészben, hogy tetszett neki amiért harciasan szembe szálltam vele. Megpróbáltam elmenni, de kötött a korona és a király felé intézett esküm.
Nem maradt más választásom. Minél hevesebben küzdöttünk, ő annál jobban felizgult és ez a reakció
még saját magát is meglepte. Onnantól nem volt megállás. Az első néhány nap még kedvesebb volt, utána egyre durvább. Végül már másról sem beszélt, csak arról, hogy majd így foglalja el a kilenc világot és én leszek, aki utódokat szül neki. Teljesen megkattant. Egy szociopata álmodozásai.
Mostanában pedig már egész más miatt csillogott a szeme, amikor bejött hozzám a szobába. Néha előfordult, hogy akkora ütést kaptam, elvesztettem tőle az eszméletemet. Később viszont arra ébredtem, hogy a férfi teste az enyém köré fonódva ölel. Nem tudtam mire vélni az érzelmes pillanatot, így inkább nem is gondolkodtam rajta. Megoldások után kutattam, hogy tudnék eltűnni a leghamarabb. Hová mehetnék anélkül, hogy rám találna és Odin árulóvá nyilvánítana.
Ismét az ágy szélé ültem, amit minden reggel áthúzott valami szolga. Sosem kérdezték miért véres a lepedő, vagy miért van darabokban a berendezés. Tették a dolgukat. Tudtam, hogy a „szeretőm” hamarosan hazatér, ezért be kellett csukni minden ajtót az elmémben, és felkészülni a ma esti harcra. Rettentő fáradtság uralkodott minden porcikámon, de nem engedhettem a csábításnak. Az akaraterőm tövestül kitépte a kimerültséget a testemből. Muszáj lett volna ennem valamit, sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint egy kiadós alvásra, azonban ezek egyike sem fog megvalósulni egyhamar. Néha Loki hozatott ételt, de mikor hozzáértem, már ismét a torkom szorongatta. A csata óta nem hagytam el a szobám és volt egy olyan érzésem, hogy nem is lett volna rá lehetőségem. Valószínűleg őrök álltak minden ajtónál, akik csak a lehetőségre vártak.
Aztán eljött az este. Botjának kopogó hangja már messziről csengett a fényesre suvickolt márvány padlón. Három, kettő, egy… az ajtó szárnyai kitárultak, ő pedig ott állt és vágyakozva figyelt. A zár kattant, én nem mozdultam. Fekete haját összefogta egy hajgumival a tarkóját, a széknek támasztotta botját, majd kibújt hosszú köpenyéből. Félmosolyra húzódtak ajkai. Várakozás és feszültség. Pont, mint egy igazi csata előtt. Az ellenség szemben állt velem, nekem pedig egy életem egy halálom, győznöm kellett.
Egyetlen probléma akadt csupán: Döntetlenre hajtottam. Már nem szerettem volna nyerni, mert élveztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése