Heroes

Ehhez most nem írok semmit. Ja, de. Mégis. 

A világ megmentése. Ez lenne a feladatunk. Hősök vagyunk, akikért rajonganak az emberek, hisz még az elképzelhetetlentől is megóvjuk őket. Becsülnek és tisztelnek. Imádnak és istenítenek minket. Miért? Miért hiszik, hogy mások vagyunk? Mi is ugyanúgy hibázunk. Sőt, ha lehetséges, nagyobbakat, mint ők bármikor. Tudtam! Persze, hogy tudtam, de nem láthattam előre a részleteket. 

Szólhattam volna neki. Úgyis kinevetett volna. Azt a tipikus „úgyis megoldjuk” kacagása ma is itt cseng a fülemben. Légy pozitív, ha meghalunk, akkor néhányat magunkkal viszünk. Végül igaza lett. Magával vitte a lelkem és én nem tehettem mást. A szívem utolsó lélegzetével darabokra robbant és most szilánkok borítják bordáimat, amiket az örökké valóság alatt sem leszek képes összetákolni. 

Egyik nap az edzőteremben próbáltuk az új támadási gyakorlatokat, mikor földre vitt és hatalmas tenyerével végig simított az arcomon. Máskor lehunyt szemekkel élveztem volna az érintését, de nem aznap. Ahogy hozzámért, képek peregtek az elmémben. Élesen, akár egy frissen vetített mozifilm. szemeim könnybe lábadtak, ő pedig csak mosolygott. 

- Nocsak, az istennő is túl tud csordulni érzelmekkel – inkább nem mondtam neki semmit. Ráhagytam és magamhoz ölelve szívtam magamba az illatát. Ha tudta volna… 

- Ragnaaaa! – igyekezett megmenekülni nyakát szorító vasmarkaim közül. – Meg fogok fulladni. 

- Bocs – sóhajtottam. 

- Mi a baj? – vizslatott átható tekintettel. 

- Minden rendben. Kicsit elfáradtam – hazudtam, ő pedig rám hagyta. Miért nem voltál soha makacs Steve? Miért nem faggattál? 

Hónapok teltek el a látomásom óta. Egyedül Liával osztottam meg, aki sírás közben esküt tett, hogy sosem mondja el senkinek. Hittem neki. Már-már én magam is kezdtem elfelejteni az egészet és egy rossz álomnak betudni, mikor beütött a krach. 

Épp bevetésen voltunk Törökországban, mikor Steve rájött, hogy az egész ügy mögött a HYDRA áll. A nyomok melyeket találtunk, egy laborban voltak. Harcközben megsérült, engem pedig elfogott a pánik. Fury előre megmondta, bárkit megsebesítenek a fegyverekkel, az halál fia. A vegyület, amibe áztatták a tárgyakat, megváltoztatják az emberek személyiségét. Amerika Kapitány volt a legtisztább ember, ki valaha született, így a legromlottabb alakká változtatta a szer. 

- Ölj meg Ragna. Muszáj megtenned. Senki más nem lenne képes rá – könyörgött, két tenyerét a hasára szorítva. Bugyborékolva ömlött belőle a vér, nekem pedig hányingerem támadt. 

- Minden rendben lesz! – zokogtam és próbáltam elállítani a vérzést, nem sok sikerrel. 

- Gyerünk. Vess ennek véget… úgy is ezt akartad, nem igaz? – változott meg a hangja. Hátra hőköltem. – Tudtad Ragna, ó te hatalmas. Erre vártál már hónapok óta, mikor ölheted meg a Kapitányt, nem igaz? Előre láttad! 

- Steve… - nyeltem le a feltörni vágyó zokogásom. Honnan tudta? 

- Ne Steve-ezz nekem. Előre kitervelted, hogy el tehess lábalól. Talán már más kell? Thor? Bruce? Esetleg Tony? Lia torkát is elvágod, csak, mert te megteheted? Teeee, a nagy Hádész kibaszott lánya! Büntetlenül öldökölhetsz kedvedre. 

- Ne mondj ilyeneket… - könyörögtem. A fejemben teljes zűrzavar uralkodott. 

- Ugye most nem fogsz bocsánatot kérni? Istenem, szánalmas vagy! 

- Ezt a szer mondatatja veled – makacsoltam meg magam és végig simítottam az izzadságtól gyöngyöző homlokán. Egy pillanatra kitisztult a tekintete. 

- Ragna… kérlek. Vess véget ennek. Nem a te hibád, könyörgöm. 

Ott ültem mellette több, mint öt órán keresztül. Önző voltam, de képtelen megtenni amire kért. Néha visszakaptam az igazi Steve-t. Elmondta, hogy álmomban kotyogtam el neki, a bűntudattól vezérelve. Ő viszont számított rá és éppen ezért nem bán semmit. A végén már ujjaim szorongatva kérlelt, nekem pedig nem maradt választásom. Nem hagyhattam, hogy a világ egyik legnagyobb hőse kínok közt, ilyen állapotban szenvedjen tovább. Remegő kézzel szorongattam a tőrt, amit ő egy apró mosollyal konstatált. Jéghideg kezével átfogta az enyémet és a szívéhhez vezette a hegyes fémet. Elsuttogott még egy utolsó szót, én pedig ijedten elpróbáltam rántani a fegyvert. Nem engedte. Szemem elszakítva róla, piros-fehér sávos pajzsára szegeztem tekintetem. 

Most pedig a temetésről hazafele, már nem vagyok képes mosolyogni. Nem. Soha. Egy nemzet eltemetett egy hőst, egy csapat egy őszinte barátot. Én viszont egy szerelmet és az egyetlen embert, aki azt mondta, hogy nem vagyok bűnös. Aki nem egy elcsépelt szeretlekkel búcsúzott. Utolsó szavai teljesen mást fogalmaztak meg: „Tarts ki és odalent találkozunk a folyóban. Legalább megismerem apádat. Átadom az üdvözleted.”