Photograph

Egy kicsit te adtad az ötletet az előzővel, de amugy bocsi.

We keep this love in a photograph
We made these memories for ourselves
Where our eyes are never closing, our hearts were never broken
And time's forever frozen, still

-Miért nézel ilyen furán?-nevet Bianca, ahogy a sárga tálcákon  egyensúlyozva elém rakja az ételt.

A kis műanyag tányért furcsa állagú tészta és hús tölti meg, melynek émelyítően furcsa illata megcsapja az orrom. Nem akartam elhúzni a számat. Nem akartam rögtön leírni magamban a helyet, amit nem ismerek. Nem vagyok előítéletes, csupán nem szoktam még hozzá ehhez. Új nekem ez a világ. Vagyis inkább az idő.
-Csak nem ettem még kínait!-óvatosan nyúlok az evőeszköz felé. A villát választom. Az evőpálcikát inkább meghagyom a velem szemben ülőnek. Ő szemmel láthatóan  jobban ért hozzá nálam, hisz gyakorlottan, gyorsan kapkodj az ételt a szájába vele, s mikor kinyögöm a mondatot ami eszembe jut, hangosan felkacag.-Azt hallottam kutyát is főznek.
-Maguknál lehet.-nyúl a dobozos cólájáért, s belekortyol miközben én illedelmesen villámra szúrok egy darab húst.-Itt minden csak csirke.-mondja, majd egyszerűen hozzáteszi.-Vagy valami olyasmi.
Megdermedek a mozdulat közben, s gyanúsan méregetem a falatot, de végül úgy döntök nem árthat. Ennél rosszabb is volt már.
-Csirke íze van.-jelentem ki és ő újra nevet. Imádom nézni, mikor nevet. Igazából mindent imádok benne. Még azt is, hogy képes volt erre rávenni.
Csendben vagyunk egy darabig.
A kirakatban lévő asztalhoz ültünk, így , most ha kinézek látom ahogy a zuhogó esőben mennyire kiürült a város, s a homályos szürkület, melyet a köddel kevert csapadék magával vonz kissé melankolikussá teszi a hangulatot.

 

So you can keep me
Inside the pocket of your ripped jeans
Holding me close until our eyes meet
You won't ever be alone, wait for me to come home

Árnyékunk, melyet a fehéren izzó neonfény kivetít az üvegen túlra, az aszfalt sötétjén köszön vissza.
Én pedig elbambulok rajta. Vagyis az árnyékán.
-Valahol Keleten.-mondja-Nem tudom pontosan hol, a nők csak úgy ehetnek, hogy az étel nem érhet az ajkukhoz.-hümmög, s ez a képtelenségnek tűnő tény figyelmemet újra a velem szemben ülőre irányítja, akinek karba font keze, s arckifejezése arról árulkodik, hogy ez utóbbi mondatot csupán azért osztotta meg velem, hogy visszarángasson a valóságba.
-Ne haragudj.-visszakozom.-Elbambultam.
-Vettem észre!-sóhajt sértődötten, s arca árnyba borul, s nekem beigazolódik a rossz sejtsem. Nem véletlenül akart eljönni a toronyból.-Beszélünk végre róla, vagy még most is megmakacsolod magad és úgy teszel, mintha semmit nem jelentene?-vonja fel szemöldökét, s hangja csordultig telve keserűséggel.
-Bianca, te ezt nem értheted!-kezdem finoman, de ő felcsattan.
-Megérthetném, ha elmagyaráznád!-csap az asztalra, s a és a tésztahalomról egy húsgolyó a tálcára gurul.-Azt értem, hogy szeretted Peggy-t, azt is, hogy egy bizonyos ponton elveszítettétek egymást, de ő megházasodott Steve, míg azt hitte halott vagy. Eltelt hetven év.-egy pillanatra levegőért kap.-Te visszajöttél..
-Visszajöttem és megtudtam, hogy ő az egyetlen, aki még él azok közül, akik mellettem voltak a háborúban!-engem is meglep a hangomban csendülő düh, s meghökkent arcára nézve  halkabbra fogom magam.-Mikor visszajöttem, minden annyira idegen volt érted? Megváltozott a világ, megnyertünk egy háborút, amiben én voltam a titkos fegyver s mégis én buktam el leghamarabb!  Visszatértem egy olyan korba, amiben már élnem sem kellene és a sok átláthatatlan, kusza történés között ő olyan volt nekem mint a viharban hánykolódó hajósnak a világítótorony.-zavartan lesütöm a szemem, s az asztalt bámulom.-Peggy..
-Még a nevét is úgy mondod ki, mintha valami állhatatos imádság lenne.-böki oda fintorral az arcán, s lazítva a tartásán körmével egyenletes ütemet dobol a tálcáján.
-Erről beszéltem.-dőlök hátra erőltetetten. A piros bőrkárpitozás reccsen egyet súlyom alatt.-Nem fogod fel min mentem keresztül..
-Ne kezelj úgy , mint egy idiótát! Igenis képes vagyok megérteni mindent, csupán azt nem, hogy miért nem tudod elengedni őt azután, hogy én már itt vagyok?-tekintetét szilánkosra törte a fájdalom.-Én megpróbáltam segíteni, de akármit tettem sosem volt elég jó neked. Akármi történt mindig csak hozzá rohantál és ..
-Mert te nem tudsz rólam semmit!-vetem oda dühösen.-Nem ismersz engem!-megdöbbent a belőlem áradó harag, de van benne valami, amit nem tudok visszafogni, pedig tudom, hogy nem szabadna ezeket mondanom.-Azt hiszed magadról, hogy képes vagy mindenre, de valójában csak egy gyerek vagy, aki tehetetlenebb mint akárki más!-nem tudom tovább folytatni,  mert  csak azt veszem észre, hogy Bianca  az egyik pillanatban még velem szemben ül, könnyes szemekkel, a következőben pedig már a elsétál a szakadó esőben a kirakaton túl, maga után hagyva a kongó ürességben cikázó ajtócsapódást.

                                                And if you hurt me, that's okay baby

                                               Only words bleed inside these pages
                                                             You just hold me
                                                     And I won’t ever let you go

-Ha folyamatosan csak rágod magad rajta, azzal nem lesz jobb, sem egyszerűbb.-hirtelen kapom oda a fejem az ajtóhoz, melynek Visio támaszkodik, aztán tekintetem visszavezetem a kezemben tartott fotóra. A fotóra, ahol még boldogok voltunk és én nem rontottam el mindent. A kanapén ülünk, ő pedig hozzám bújik, míg átkarolom a vállát. Nem csak ajka, de tekintete is mosolyog. De mikor ránézek, mindig az jut eszembe, ahogy utoljára láttam. Könnyezve. Tele fájdalommal. Azzal a fájdalommal, amit én okoztam.-Már eltelt egy év.-lép be a szobába a mesterséges intelligencia, s finoman kiveszi a kezemből az aranykeretes képet, s visszateszi a helyére.-Engedd el.
-Te túl tudnál lépni rajta?-úgy teszem fel a kérdést, mintha lenne értelme. Visio teljesen máshogy működik és a legtöbb emberi dolog számára éppoly ismeretlen, mint nekem volt az egész élet hetven év után.
-Nem tudom biztosan.-mered egy pillanatra a távolba, majd ismét rám néz.-De az, amiben biztos vagyok, hogy nem a te hibád volt Steve!-kezét biztatólag vállamra teszi, én pedig újra ott vagyok egy évvel ezelőtt, az eső-áztatta New York-i utcákon. Sétálok hazafelé, miközben szakadatlanul újra és újra tárcsázom a számot a mobilomon.

                                                     When I'm away, I will remember how you kissed me
                                                    Under the lamppost back on Sixth street
                                                  Hearing you whisper through the phone

                                                                                 Wait for me to come home

-Mit akarsz?-kérdi sírástól elcsukló hangon. Bennem a megkönnyebbülés apró szikrája lobban fel. Attól tartottam valami őrültséget csinál, vagy nemes egyszerűséggel beleun a próbálkozásaimba és kidobja a telefont a kukába. Mindketten tudtuk, hogy képes megtenni.
-Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom amiket mondtam. Nem gondoltam komolyan.-nem hazudtam. Tényleg fogalmam sem volt mi ütött belém.
-Ha nem gondoltad volna komolyan ki sem mondtad volna.
-Bianca én tényleg sajnálom érted? Hol vagy most?-torpanok meg, s kört írok le magam körül, mintha azzal bemérhetném egy képzeletbeli radaron a telefon másik végén lévő alak helyzetét.
-Miért nem mész most is Peggyhez?-kérdi.-Most miért érdekellek, ha semmit sem tudok rólad? Ha csak egy tehetetlen..
-Nem vagy az!
-De te mondtad..-folytatná, de félbe szakítom..
-Igen én mondtam és nagyon sajnálom Semmit nem gondoltam komolyan, amit odabent mondtam csak kérlek mond meg hol vagy és ..-most rajta volt a sor hogy félbe szakítson..
-De Peggy..
-Peggy nem fontos.-a vonal másik végén halkan felrobbant a levegő.-Ő a múltam része, akit mindig szeretni fogok valóban és mindig fontos lesz, ezt el kell fogadnod, de azt is hogy nálad nem lesz sosem fontosabb, mert te a jelenem vagy Bianca..-a szavak úgy hagyják el a számat, hogy szinte gondolkodnom sem kell azon mit mondjak. Egyszerűen tudom.
-Tényleg?-szipog.
-Igen!-bólintok helyeslően s egy másodpercig idiótának érzem magam, mert úgy tettem mintha láthatná.-Utoljára kérdezem, hol vagy?-még mindig ott állok az utcán, s az esőcseppek  átáztatták a ruhámat.
-Néhány utcányira a toronytól.-hangzik a válasz.-Várj meg otthon.-mondja én pedig hallom a hangján, hogy elmosolyodott. Épp bontanám a vonalat hogy futásnak eredjek, mikor újra megszólal.-Steve?
-Hm?-a háttérben  valami hangosan felzúg. Mintha kerekek csikorognának.
-Szeret..-csupán ennyit hallok, aztán egy fémes zörej. Hangos csattanás.
Ezzel egy időben pedig a szívem mintha meg akarna szakadni és mindannak ellenére, hogy nem voltam ott, pontosan tudtam mi történt.

 

-Csak álltam ott és tudatosult bennem, hogy hallottam a halálának hangját.-s ez a hang túlrezgett rajtam, s az egész univerzumot megrázta.-Csak álltam ott Visio. Mintha csak áramszünet lett volna és én meg csak vártam volna, hogy folytatódjon a film és nem tettem semmit.
-Nem is tehettél volna.Steve, utcákra voltál a helytől, ahol elgázolták.
-Ha nem mondom azokat a dolgokat..
-Akkor nem megy el és nem figyel a telefonra a közeledő kocsi helyett?-kérdi én pedig csak bólintok.-Sosem tudhatod, hogy alakult volna, de azt tudnod kell, hogy nem a te hibád volt. Nem szabad hagynod, hogy az önmarcangolás felemésszen.Őrizd meg az emlékét úgy, mint a fotón.-bök rá a képre.-Nekünk szükségünk van a Kapitányra és nem csak önmaga árnyékára.

Most én bólintok, s csak a boldog szemekbe nézek a képen.
Már mindörökre csak a saját árnyékom maradok.