Ezcsak egy ilyen. :' )
Raven keservesen sírt. Párnáján lévő huzat teljesen átázott. A mellkasa már fájt az erőlködéstől, a torka kiszáradt, de szemeiből megállás nélkül folytak a könnyek. Lokival ismét összevesztek. Szinte mindennapos volt a vita. Ez valahogy mégis más volt. Sokkal komolyabb. A nagy hévben, míg próbálta összesöpörni a törött váza darabjait, kemény arccal, élettelen szemekkel vágta fejéhez:
- Bár soha meg se ismertelek volna.
Loki hangjának suttogó tónusa a fülében csengett. Lemondás volt és leplezett fájdalom. Raven kezeit szája elé téve még hangosabban zokogott. Nem akarta elveszíteni a férfit.
„Fene abba a nagy számba!” –gondolta magában és megmosva az arcát igyekezett lehiggadni. Kezei remegtek, haja az arcába hullott. A sírástól fáradtan aludt el a puha takarókon, magába szívva szerelme illatát.
Eközben Loki rögtön Heimdalhoz rohant és Midgardra igyekezett. El kellett menekülnie Raven közeléből, mielőtt ismét olyat mondd, amit megbán. Szerette a nőt, de képtelen volt elviselni a nálánál makacsabb személyiségét. Képesek voltak vitázni olyan dolgokon is, mint hogy az ég kék, a fű meg zöld. Ha állításuk egy kis árnyalatban különbözött csak, akkor már nyert ügynek számított és egyikőjük sem firtatta a saját igazát. Ilyenkor irigyelte bátyját, aki forrófejű volt, mégis jó az emberi kapcsolatokban. Neki mindig olyan egyszerűen ment.
Pálcájára támaszkodva szelte New York utcáit. Szerencséjére senki nem ismerte fel civil öltözékében, régi már-már feledésbe merült támadása után. Figyelte az embereket, ezeket az apró és szerencsétlen lényeket. Gondtalannak tűntek és hebrencsnek. Kicsit megirigyelte őket, ahogy az utcai árusnál vett ételt mindenféle ellenérzés nélkül eszegetik és bele se gondolnak milyen betegségek rejtőzködhetnek benne. Egy pillanat alatt határozott úgy, hogy ő is kockáztatni fog. Lassú léptekkel haladt a standhoz, ahol egy fehérbe öltözött férfi várta mosolyogva.
- Mit adhatok?
Loki fintorogva végig nézett a kínálaton, de elhatározásától nem tágított. Rábökött a képek közt legszimpatikusabbra és megvárta míg elkészül. Kezében szorongatva a tocsogó tortillát, leült egy padra a parkban. Éppen beleharapott volna, mikor egy ismerős hang szólított meg.
- Remélem nem háborúzni jöttél – Loki maga mellé pillantva, a szintén öltönyben feszítő mágussal nézett farkasszemet.
- Dr. Strange, csak szeretném elfogyasztani az ebédemet.
- Ismerem én ezt. Felméred a terepet – vizslatta gyanakvó tekintettel.
- Nincsenek hátsó szándékaim. Csak itt nyugalmam van az otthoni gondok elől.
- Menekülsz? – vonta fel szemöldökét a doki okosan.
- Nem. Pihenek. Elszúrtam valamit, amit szeretnék helyrehozni.
- Gondok a paradicsomban?
- Nincs máshol dolgod? – dörrent Loki hangja.
- Ne háborogj. Van egy ötletem. Én sem értek túl jól a nőkhöz, de ebben az egyben biztos vagyok – kezével köröket csinált, majd megjelent előttük a megoldás.
- Ez beválik?
- Reméljük.
- Miért segítesz?
- Minél hamarabb megvan a megoldás, annál nyugodtabb lehetek, mert hazamész.
- Kösz Doki.
Loki reménykedve ért Asgard bejáratához. Heimdal sisakja alatt mosolygott, mikor meglátta az istent.
- Meg se szólalj – forgatta szemeit és ott hagyta a magában mulató kapuőrzőt.
Szobájuk előtt megtorpant, a „megoldást” köpenye alá rejtette, aztán nagy levegőt véve nyitott be. Raven mélyen aludt. Fekete haja betakarta a hófehér párnát. Ilyenkor aranyosnak tűnt, hisz épp nem kiabált és nem makacskodott. Loki mosolyogva ült le mellé, aztán óvatos mozdulattal keltegetni kezdte. Raven ilyenkor hirtelen mozdulattal le szokta fegyverezni támadóját, de vörösre sírt szemei most ködösen igyekezett felismeri a férfit.
- Loki?
- Szia – köszöntötte rekedten.
- Visszajöttél? –tette fel a lány zavarosan a kérdést. Meg volt győződve, hogy többé nem látja.
- Hoztam neked valamit.
Raven kíváncsian pislogott körbe. Semmit nem látott. Aztán a férfi felemelte a palástot és várta a reakciót. A lány szemei kikerekedtek, mikor megpillantotta az aprócska fekete cicát. Szemei gyönyörű kékek voltak, bundája puha és rettentő finom. Raven ismét sírni kezdett, de már örömében. Ölébe vette a pici állatot.
- Nem tetszik? Visszaviszem. Azt hallottam… - mentegetőzött Loki, a lány könnyeit látva.
- Imádom – szipogta. – Köszönöm. Tudom is mi lesz a neve.
- Előre félek –forgatta meg szemeit a Csínytevés istene.
- Loki.
- Igen?
- Loki. Így fogják hívni.
A trónörökös arcán látott elképedés mindent megért. Nem sokra futotta tőle, ezért csak annyit kérdezett:
- Miért?
- Először is: olyan színű, mint a hajad. Másodszor, a szemetek is hasonlít és harmadszor, a fülei olyanok, mint a sisakod! – nevetett fel a lány és magához ölelve a kedvencét, puszit nyomott a lesokkolódott párja arcára. – Megyek, megmutatom Biancának.
Loki csak magában morogva annyit mondott: „Strange tudta, hogy ez lesz a vége. Ne aggódj Doki, még visszakapod.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése