Red

Ha azt mondanám, a hírnév néha nagy teher, megértenéd? Na, de komolyan.. Őszintén.
Megértenéd? Én értem, de az igazat megvallva, sokszor fel sem fogom mikre kényszerít.
Kényszerít? Tényleg? Ez most úgy hangzik, mintha  nem magamtól tenném, mintha nem én akarnám. Mintha nem én használnám ki.
 

Pedig a vezérhangya a fejemben, az a kis nélkülözhetetlenül nélkülözhető valami, amit az utóbbi hónapokban a lehető legtöbbször igyekszem parkoló pályára tenni, igazából én vagyok.
És az is ami nem szól.
 

Bár nem mintha nem hangzana tök nevetségesen, hogy a lelkiismeretem, a kis tücsök tihamérom, legbelül igazából nem is létezik.
Ha valami őrültségre készülök, igazából mindig csak a te hangodat hallom valahonnan a távolból. Legalábbis mostanában.

Nem mondasz sokat. Csupán rövid, velős intelmek ezek.
  „Tony ne tedd ezt!”
„Tony ez kész öngyilkosság!”
„Tony mit szólnék ehhez, ha most itt lennék?”
 

Röhejes nem?
Bár mindent összevetve, inkább te kóborolj az elmémben, mint valaki más.
El tudsz képzelni az agyamban egy lekicsinyített Steve-t, aki regulázza a gondolataimat, s minden második szavam után rosszallóan rá kérdez, miért káromkodom?
Ugye? Még a hideg is kiráz tőle.
 

Vagy egy Banner?
Talán inkább Hulk. Egy apró zöld szörnyeteg a fejemben, ami minden áron ki akar törni és összezúz mindent, ami az útjába kerül.
Idióta hasonlat, de most mégis úgy érzem magam, mintha az a lekicsinyített monstrum ott lenne bennem valahol és apró szilánkokra törne mindent.
Nem fizikálisan, inkább lelkileg.
 

Tudom, tudom, nem kell a szöveg. Csak mert gazdag, zseni, playboy vagyok még nekem is van lelkem.
Vagyis valamikor volt, és az az igazság, hogy az egész a te hibád. Tudod? Érdekel egyáltalán?
Nem mintha..
Te úgyis tudnád, hogy hazudok.  Neked vagy magamnak?  Már fogalmam sincs, de  ha teljesen őszinte akarok lenni, minden az én hibám volt.
Talán a baklövésemről nem kellene múlt időben beszélnem, főleg, ha még most iszom a levét a következményeknek.

 

Már jó ideje, hogy fent vagyok.
Az volt a terv, hogy feljavítom egy kicsit a C27-es prototípust, de egyszerűen nem megy.
Csak ülök a tervrajz felett és  azon kapom magam, hogy folyton rád gondolok.
Pedig nem szólsz csak ott lebegsz a sötétség közepén a semmiben én pedig elveszem benned.
Mintha leállítottalak volna, akár egy felvételt.
Csak vagy. Aztán egyszer csak minden bejelenté nélkül hátat fordítasz nekem és kisétálsz a képből.
Aztán nem marad semmi csak az arcodon ülő fájdalom és szomorúság, mely bennem sugárzik tovább.
 
Aztán megjelenik előttem a kép a hálószobából.
Jarvis is mondd valamit, valószínűleg azt, hogy felébredt.
 
Én látom, ahogy  ráérősen körülnéz. Keres, de a szeméből látom, tudja, hogy nem talál ott. Nem látszik csalódottnak, igazából meglepettnek sem.
Aztán megjelenik Pepper a ruháival, ő pedig felöltözik.
 
Emlékszem a tegnap estére.
Pont olyan volt mint az összes többi mióta..
 
Mióta én akartam pótolhatatlan lenni.
Mióta helyre akartam hozni egy elkövetett hibát.
Mióta tudomásul vettem, hogy a boldogságom egyik napról a másikra kisétált az ajtón én pedig rá kellett jöjjek arra, hogy nincs az a pénz, amennyiért újat vehetnék magamnak. Nem mintha szükségem lett volna rá. A régit akartam..
Bár..
 
Gondoljuk csak át.
Mennyivel egyszerűbb lenne. Egy hely, ahol mindenki instant boldogságot vehet, olyan kivitelben, amilyenben csak óhajtja.
Azt hiszem hasonlóképp működne az egész, mint a drogok, ez mégis valahogy más..
 
Szóval igazából csak tudom, hogy elszalasztottam a lehetőségem.
S az elérhetetlen cél korlátait nem vagyok képes tovább feszegetni. Egyszerűen nem megy, hiába próbálkozom napra nap újabb és újabb..
 
Mik is ezek?
Pótléknak mondanám.
Csupán üres pótcselekvés.
A csinos kis hazugságok, melyeket elhitetek magammal.
 
S egy pont most hagyta el a villát. 
Még látom a kültéri kamerán, ahogy beszáll a taxiba.
 
Vörös. Pont mint a tegnapelőtti. Vagy az összes utóbbi nő, akit felszedtem, mióta nem vagy itt.
Vörös. Pont mint te.
Vörös. Mint a jelzőlámpa, mely tilosba vált, s jelzi, hogy meg kellene álljak.
Vörös, mint a stop tábla a zsákutcákban.
 
Hiszen tudom, hogy mindez csak zsákutca.
Mert könnyebb volt nekem  így, míg voltál.
Míg lettél volna. Addig csak én voltam parkolópályán.
Most próbálkozom, de csak zsákutcák vannak.
Nem mertem a sztrádára hajtani.
Féltem a karamboltól.
A végzetes balesettől.
 
Tőled Lia. Tőled féltem.
 
Pedig szükséged volt rám.
Nekem pedig rád van szükségem, de neked kellek még?
 
Vagy már pótoltad a pótolhatatlant?
 
Tudom hol vagy. Pontosan tudom.
Mindig. A nap minden egyes percében.
Mert féltelek, de tudom, hogy elcsesztem.
 
Most mégis beülök a volán mögé és hallom, ahogy az aszfalt csikorog a kerekek alatt.
 
Vörös a kocsi. Mert tudom, hogy imádtad.
De talán a másikat kellett volna.
Amin zöld utat kaphatok.
 
Bár úgyis meg kell majd állnom. Érted.
 
Hazudnék, ha nem használtam volna ki a hírnevem, mely hibákba hajszolt.
S a félelmeim, az erődtől való félelem..
Túlnőtt rajtam.
 
Itt most mégis annyira ostobaságnak tűnik minden.
 
Mint a hangod a fejemben, mikor megkérdezem, elhinnéd-e ha azt mondom megbántam?
Beszállsz-e mellém, ha megállok?
Leszel a stopposom egy életen át s én megvédhetlek mindattól ami kint várhat?
 
Azt hiszem egy ’”igen” cikázik gellert kapott golyóként  az elmémben.
 
De lehet, hogy csak a szemedben látom.
 
Itt ülsz velem szemben. Kezembe fogom a tiedet.
Nincs kesztyű. Csak a bőröd melegét érzem, és legszívesebben mégis örülnék neki, ha legalább erőd egy kis részét érezhetném. Csak mint egy pofont, amit megérdemlek azért, mert ekkora idióta voltam.
 
Aztán ráveszem magam, hogy elszakadjak a tekintetedtől és kinyögjem az első mondatot, amit a fejemben hallok a saját hangomon, s amire szeretném, ha te válaszolnál.
 

-Lia, még tudnál szeretni engem?