I can't sleep

 Furaaaaa.

Csend. Ordító, némaság. Hideg, üres sötét semmi.
Ez megy egy ideje.Én pedig nem alszom. Nem igazán.
Mintha egy szobába zártak volna, megvonva tőlem minden külső ingert. Beleőrülök a semmibe, pedig ez csak az elmém belső pokla. Legalábbis az lett, mióta nem vagy itt.
Ez a valós képlet.
Volt a te és az én. Mi voltunk. Aztán a nagy szavak, amik nem eredményeztek semmit.
Mondhatnám, hogy az én hibám volt, de nem tudok hazudni magamnak.  Neked sem.
Így tudod, ha te is őszinte vagy magadhoz. Benne volt a kezed, hogy így alakult.
Nem mintha büszke lennék rá. Nem kellene.
Nem vagyok. Mostanában csak szenvedek és a képlet is megváltozott.
Hiába aludtam hetven évet a jég alatt, s hiába virrasztottam veled éjszakákig. Akkor bírtam.
Mióta nincsen”MI”, csupa nagy betűvel, igazából már én sem vagyok.
Kivontalak magamból és ez maradt. A nagy büdös semmi.
Elmentél, de a csomagjaid közé szépen becsempészted a szívemet, én meg csak mászkálok zombi módjára tátongó űrrel a mellkasomban.
Nem tudok aludni. Nem mintha kellene. Nélküled nem akarok.
Néha őszintén sajnálom, hogy nem tudok berúgni. Legszívesebben megtenném.
Kevésbé lennék holtkóros zombi. De talán még inkább hiányolnálak.
Már ha ez lehetséges,
Bár ha reális az elmélet a szívtelenségről ez miért ne volna?
Azt hiszem tévedtem. Erskine is tévedett.
Megrészegítettél. Vagy csak a hiányod volt az? Nem tudom. Csak azt, hogy már csak én vagyok.
Az ágy gúnyolódik velem.  És a zajok a szomszédból.
Azt hiszem Sharon most indul munkába. Nem mintha érdekelne.
Csak azt nem hallom amit akarok.
A légzésed.
Csörög a telefon. Valahol a szobában. A mobil, amiről meg akartam írni, hogy gyere vissza.
Most nem érdekel. Csak bámulom a festékhibát a megsárgult hűtőn, mert nem vagy itt.
Ha itt lennél csak téged néznélek.
Még az sem zavarna, hogy a nap első sugarai  átszöknek a redőnyön. Csak látni akartalak.
De nem tudok aludni.
Nem csak a szívemet vitted el. Agyamnak azt a részét is a bőröndbe pakoltad, ami a pihenésre ösztönöz.
Bár nem is a bőröndbe pakoltál. Nem. Az még ott van az ágy alatt.
Annyira siettél, hogy az én táskámat vitted el.
Ennek vigasztalnia kéne nem? Mert ha igen, vissza kell még jönnöd vele.
Tudom, úgysem állnád meg, hogy nálad maradjon.
Mint a nyaklánc a medállal. Ott van a konyhapulton. Pontosan ott, ahol hagytad. Én is hagytam. Te meg itt hagytál.
Szóval nem alszom. Még egy nap.
Pirkad. Az ébresztő is mindjárt szól. De minek? Fent vagyok. Egy ideje.
Még mindig csörög az a rohadt telefon és valaki a vonal másik végén még mindig nem veszi a lapot, hogy nem érdekel. Igazából semmi sem.
Talán le kéne feküdnöm.
Talán veled. De nem vagy, így én is maradok.
Ördögi kör.
Most a tejfoltot nézem az asztalon. Már rá raktam egy poharat. Nyomot hagyott.
Mint te bennem, de téged nem érdekel. Te elmentél.
Te alszol?
Kellene a táskám. Belepakolnék mindent, csakhogy kidobjam az ablakon.
Minden rád emlékeztet. Mert mindenben ott vagy.
És minden csak azt suttogja, meg akarsz szabadulni tőlem.
Meg is tetted.
Azt meg majd úgyis akkor hozod vissza, ha nem vagyok itthon.
Majd megint érdeklődsz a többiektől, mikor vagyok a toronyban.
Aztán jössz és mész.
Nem alszol itt. Én sem. És újra csörög az a rohadt telefon.

Én pedig csak reménykedem. Mi lenne ha lefeküdnék?
Nappal talán könnyebben menne. Sötétedés után még túl sokáig szerettél.
Nincs hang. Csak a nap ébreszt fel mindent s kint a forgalom is megindul.
Én még mindig üres vagyok csak az a rohadt telefon némulna el örökre.
Nem keresem meg. Ha nem hallom a szuszogásod az sem érdekel.
Kimerült vagyok. Talán jönnek az üres, szereplők nélküli álmok.
Aztán a párnára hajtom a fejem. Lehunyom a szemem.
És azt álmodom, hogy kulcs fordul a zárban. Meg kell olajoznom az ajtót.
Jótékony, mégis fájó álom. Nem érzem magam üresnek. Azt látom, vissza hoztad a táskád és mindened.
Én felülök, te pedig állsz ott némán és bámulsz.
-Szép álom.-suttogom neked nevetve, miközben nézem a karikákat a szemed alatt.
Aztán meghallom a némaságot. Már nem csörög a telefon.
-Hívtalak.-mondod. Elcsuklik a hangod.
-Itt vagy..-motyogom, s csak nézem a táskát. Vissza hoztál mindent?
Fáradt vagyok. Te is annak látszol.
-Maradhatok?-szavaidból ömlik a boldogtalanság. Talán mert hiányoztam? Magamba szívom a szenvedésed. Elnyelem mindet, mint abban a hülye mesében a kakas.
Hogy beszélek? Hogy beszéljek?
-Nem tudsz aludni?-kérdem, de már mellettem fekszel. Nem csörög a telefon.
Te voltál. Ha felveszem is visszajöttél volna?
Itt vagy. Alszol. Nekem is kéne. De most felébredtem.
Pihentetem a szemem. Magamra húzom az illatod, míg van.
Aztán majd ne felejtsd el visszavenni a nyakláncod.
Fáradt vagyok, de ébren álmodom.
Megrészegülve tőled.
És hallgatom a semmibe vegyülő szuszogásod.
Azt az örök zenét, ami aláfesti a mindennapjaimat.
Hallgatlak és félek elaludni.
Itt leszel, mikor felkelek?