2018. február 10., szombat

Wings



-Nem kell görcsölni.-mondta mosolyogva, miközben felállt.-Valahogy eddig is volt és valószínűleg ezután is lesz.-apró szarkalábak rajzolódtak ki szemei körül, melyek egyre csak azt sugallták, hogy ő sem lesz már soha fiatalabb. Még ha lélekben nem öregszik is, felette ugyanúgy eljár az idő. De ami azt illeti, talán ennél bölcsebb tanácsot várt volna az ember Tony Stark-tól.Legalábbis én biztosan másra számítottam. Valami olyanra, amit ő csak mondani tud, de nem tartott be soha. Például valami hasonlót ahhoz, hogy "Most legyél olyan felnőtt, mint amilyenre gyerekként szükséged lett volna.". Már attól is eltekintve, hogy a helyzetet abszolút nem tükrözné a kijelentés. Tony mindig is értett a mellébeszéléshez és ez valahogy mintha csak most volna másképp, de igazából örülök neki. Ő volt az első, aki nem azt ecsetelte, hogy mennyire sajnálja a történteket. Azt a mondatot ma már hallottam elégszer. Ahogy kilépett a szobából, szinte felüdülés volt a csend  Gondolataim is lecsillapodtak, s csak lebegtem az átható, fertőtlenítő szagú fehérségben. Olykor csillagok táncoltak körül, vagy villámok cikáztak át  a lakkozott csempék visszacsillanásain, melyek mind a fájdalomcsillapítók szüleményei voltak.

Aztán halk kopogás rántott vissza a bágyatag valóságba, annak ellenére, hogy én már senkit sem vártam. Küzdöttem szavakba gabalyodó nyelvemmel, s nagy nehezen kinyögtem egy alig hallható 'szabad'-ot, bár kétlem, hogy váratlan vendégemnek szüksége lett volna engedélyre, hisz a hirtelen  rátörő udvarisakodásnak is csupán néhány másodpercet szentelt.
Amikor nyílt az ajtó, tekintélyt parancsoló  alakja szinte egy csapásra betöltötte a szobát, s hirtelen az apró helyiség még kisebbnek hatott, bár az sem kizárt, hogy ez csak a nagy arca és az egója számlájára volt írható. Aprót biccentett felém, majd összeszűkült szemekkel méregetett, míg én nem tudtam elnyomni a meglepett nyikkanást, mely kiszaladt ajkaim közül, de felvont szemöldököm is nyilvánvaló jele volt annak, hogy ő volt az utolsó, akit látogatására számítottam.
-Netán zavarlak?-kérdezte gunyorosan, semmi jelét nem adva annak, hogy egy igenlő válasz esetén magamra hagyna. Ehelyett ruganyos léptekkel indult el az ágy felé, gondosan kikerülve a széket, melyen Tony korábban helyet foglalt.
-Nem?-húztam el a szám, s kijelentésem leginkább kérdésnek hatott, de ez az ében-hajú férfit látszólag egy csöppet sem foglalkoztatta. Inkább gondosan megnézte magának a falra szerelt tükröt és a mosdókagylót, aztán esküszöm, egy pillanatra olyan volt, mintha a nyomokban repedező festéket tanulmányozta volna, engem pedig elfogott egy furcsa érzés. Valami, ami akkor tört fel bennem, mikor utoljára láttam őt, most pedig vegyült hozzá valami keserű és maró érzet, melyet nem voltam képes beazonosítani.
Bár kérdéses dolog volt, hogy Thor öccse valóban itt van-e velem a kórteremben, vagy csak a válium miatt hallucinálok?
Aztán, ahogy lassanként csökkentette a távolságot közöttünk, még akkor is, ha nem pontosan én voltam a célja, lágy, hűvös fuvallat simogatta meg az arcomat, annak ellenére, hogy az ajtóval szemben elhelyezkedő ablak zárva volt. Aztán az agyam átvette az irányítást és valahol nem számított, hogy a  végén esetleg kiderül, hogy mindvégig csak magammal társalogtam, így folytattam, mondván úgysincs veszteni valóm vele.-Csak nem gondoltam volna, hogy egy isten leereszkedik hozzám.-halkan fújtatott egyet, ahogy eljutott a tudatáig legutóbbi beszélgetésünkre való visszautalásom.
-Olykor tehetnek kivételt.-kihúzta magát, s hagyta hogy a mondat egy egész másodpercig ott keringjen a levegőben. Aztán mintha megbánta volna a kimondott szavakat, s megpróbált úgy tenni, mint aki meggondolta magát, s sietve hozzátette.-De ne légy eltelve magadtól halandó, nem csupán miattad jöttem Midgardra.-egyetlen fagyos pillantással képes volt lelohasztani a mélyen bennem bimbódzó reménysugár halvány foszlányait, s ezzel egy időben egoizmusom egyre növekvő lufiját is kidurrantani. Aztán a naiv gondolataim szépen lassan potyogtak földre, mint az elhalt levelek a fák ágairól. Csak szépen, csendesen.
Szemei ezúttal az ágyam vaskeretét pásztázták, aztán az ágyneműt, s ahogy testemmel egy vonalba érkezett, a másodperc töredékére találkozott a tekintetünk. Aztán ő szemlélte tovább a berendezést, mintha csak felmérné a lakhatóágot, mintha  csak itt tervezné leélni hátralévő évezredeit, s most elképzeli a lehetséges változtatásokat a térben.

-Mit keresel itt?-szegeztem neki a kérdést, ő pedig néhány lépés múltán eltűnt a szobának azon a felén, amelyet nem láthatok.Az oldalamon feküdtem, az ajtóval szemben. Szerettem tisztában lenni azzal, ki lép be a szobába. Nem mintha cselekvőképes állapotomban bármit csinálni tudtam, volna egy hívatlan vendéggel, de a tudat egy szinten legalább megnyugvást nyújtott. A hason fekvés kényelmességét a melleim nehezítették meg, a hátamon, pedig a lapockáim között éktelenkedő csontok lehetetlenítették el még a fekvés gondolatát is. 

Lefagytam, s csak a tekintetemet járattam jobbra-balra, hátha felbukkan az asgardi istenség, de Loki a hátam mögött állt, s a beáradó nap fénye halvány szürke árnyékát az ajtóra festette.Én pedig már azt figyeltem küzdve a leragadni készülő szemhéjaimmal. Alakja kissé meggörnyedt mögöttem, s fogadni mertem volna rá, hogy a nyitott hátú kórházi pizsama alól kikandikáló kötést vizsgálgatja. Szinte éreztem, ahogy tekintete lyukat éget rajtam, s az a bennem bizsergő furcsa érzés csöppet sem volt hajlandó alábbhagyni, sőt minden egyes adandó másodperccel egyre inkább ösztönzött arra, hogy kétségbeesett kísérleteket tegyek arra, hogy megpróbáljam kitalálni, mi is jár a fejében. Aztán mikor úgy döntöttem feladom, inkább megismételtem a kérdésemet.
-Mit keresel itt?-árnyalakja egy pillanatra megmerevedett, aztán kihúzta magát.
-Elsőre is felfogtam a kérdésed ember. Szabadjon téged emlékeztetnem rá, hogy én nem a ti csökevényes intelligenciátokkal rendelkezem.-fölényes szavai hallatán fintorba torzult az arcom. Nyilván a kezemet is ökölbe szorítottam volna, ha nem lennék egész testemben ennyire elzsibbadva.
-Látom semmit sem változtál.-vetettem oda félvállról, s fészkelődni kezdtem.
-Sivár ez a hely.-mondta, s ez pedig egyre nagyobb bizonyosságot adott a sejtésemnek, miszerint szándékosan nem akar jövetele céljáról beszélni velem.  S már csak ezért is jobbnak láttam belemenni a kis játékába, de lehet, hogy csak túl fáradt voltam már ahhoz, hogy ne tegyem meg.
-Igen az!-vágtam rá hangosat sóhajtva.-Tudod nálunk nem aranyból vannak a falak, mint az asgardi ispotályban.-a pillanatnyi csendet lépteinek halk zaja töltötte meg. Szinte fellélegeztem, mikor a székhez sétált. Olyan tekintettel méregette azt, mintha sértésnek tartaná, hogy 'szerény' személyének ilyen alantas ülőalkalmatosságra kell szorítkoznia,de végül helyet foglalt, s úgy nézett rám, mint aki szívességet tett ezzel a gesztussal, most pedig várja az őt megillető hálát érte cserébe. 





 




De én említésre sem méltattam a kimondatlan megjegyzést, csupán előástam rég hallott szavait az emlékeimből, s a helyzetre illőnek formáltam őket.-De az én kicsiny,. jelentéktelen fajtámnak ez több mint megfelelő nemde?-nagyot nyeltem, ahogy felvonta szemöldökét, s szeméből visszatükröződő képből szinte tudtam, hogy neki is az eszébe jutott az az alkalom, mikor hozzám vágta ezeket a szavakat.
A megbánás minden jele nélkül húzta félmosolyra az ajkát, de azt nem mertem feltételezni, hogy még mindig a régi emléken derül.Nem lehet, hogy az emlék folytatása miatt.  Amiatt az apró csók miatt, amit azóta sem voltam képes megérteni. Főleg azután nem, hogy az volt az utolsó mondata:


"Én túl jó vagyok hozzád!"

Nem, mintha érdekelt volna vagy ilyesmi. Más sem hiányzott nekem,mint a nyakamon lógva hagyni a Csínytevések istenét. Emlékszem épp dühösen elviharzottam volna, mikor hűvös ajkát a sajátomon éreztem.  De a pillanat véget ért, mire kinyitottam a szemem és azt sem tudtam igazán igaz volt-e, hisz ő már akkor szertefoszlott.  Csak azt tudtam, hogy vacogok. Aztán arra eszméltem, hogy minden éjjel kísértett egy acélkék szempár, s áloméli énem meglehetősen összegabalyodott  Asgard ifjabb hercegével.

Most pedig azon kaptam magam, hogy feltűnően bámulom mozgó ajkait.Tudtam, hogy beszél, de mondandója nem talált utat hozzám. Egy hosszú másodpercre lehunytam a szemem, s próbáltam kizárni a doromboló kis hangot, mely álmodni hívott.
-Bocs, de mit mondtál?-kérdeztem rekedten és ásítottam egyet, mire ő a szemeit forgatta.

-Ti tényleg csak önmagatokra figyeltek.-felhorkantam.
-Ezt tényleg pont te mondod?-vetettem oda foghegyről, s lesújtó válaszra számítottam, amit valószínűleg szeretett volna kimondani, de nagy erőfeszítések árán visszafogta magát, aztán vonásai lassan ellágyultak.
-Jól vagy?-váratlanul ért a kérdés és abban sem voltam biztos mit várhatok tőle, hisz Lokira mindig is a kiszámíthatatlan volt a legmegfelelőbb jelző, így inkább kitértem a válaszadás elől.
-Mióta érdekel?-szemöldöke ismét magasra ívelt,m s pillantása megkeményedett. Hangsúlyában pedig visszatért az a királyi sarj, akit egykor volt szerencsém megismerni.
-Azt kérdeztem jól vagy-e!-csattant fel ellentmondást nem tűrően, de én nem hagytam magam.

-Én pedig azt, hogy ez téged mióta érdekel!-meglepte a váltásom, de semmit sem szólt. Én pedig a ránk telepedő néma csendben úgy éreztem, ő magába szívja a szoba összes levegőjét, hagyva, hogy én szép lassan megfulladjak. Fuldoklottam a csendben és a kimondatlan szavakban. De a gondolatokra már nem volt bátorságom várni.
-Csak szárnyak.-motyogtam és úgy találtam, hogy az a vérfolt a padlón közvetlenül a cipője mellett kimondottan érdekesnek mutatkozik.
-Kitépett szárnyak Raven!-a nevem hallatán borzongás fogott el. És a maró undortól is, mellyel következő mondatát kezdte volna.-Az a szörnyeteg..
-PONTOSAN TUDOM, HOGY VESZTETTEM EL ŐKET! SZÜKSÉGTELEN, HOGY EMLÉKEZTESS RÁ!-kiabáltam, s lehunyt szemem előtt megelevenedtek a friss emlékek arról a felbőszült Hulkról, akit a városlakókra uszítottak. Arról a Hulkról, akit megpróbáltunk megállítani.  Arról a Hulkról, aki egy óvatlan pillanatban elkapott, s úgy tépázott meg akár egy rongybabát. Aztán a hangokra emlékszem, ahogy a csontjaim ropogtak. A vérben fürdő fekete tollakra magam körül. A mindent átjáró fájdalomra. És a sötétségre, ami azután körbeölelt.

-Legközelebb nem kellene feldühítened ilyen agresszív teremtményeket!-mondta, s dühösen csengő hangja  jelenbe ráncigált. Én pedig nem tudtam, a felismerés rémít-e meg jobban, hogy az immár emberi Bruse-t csak néhány emelet választja el tőlem, vagy az, hogy Loki szemében nem látom azt a közönyt, melynek ott lenne a helye.
-Akkor talán menned kellene!-vágtam rá, s lehetőséget sem hagyva a reakcióra, lassú és gyötrelmes fészkelődésbe kezdtem, s hosszú másodpercekig csupán testemre csavarodó takaróval küzdöttem, ém végtagjaim gyengének viszonyultak, így elvesztettem a csatát. Aztán csak arra koncentráltam, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozva magamnak, az ablak felé forduljak.
Mire sikerült, nem tudtam pontosan mennyi idő telt el. Talán percek. Aztán újra fojtogatni kezdett a csend, én pedig reméltem, hogy szenvedésem közepette,-melyben kétség kívül úgy festettem, mint egy sérült állat, aki épp a legmegfelelőbb pozíciót keresi a kimúláshoz.-csak nem hallottam, hogy beszélgetőpartnerem elhagyta a szobát. Vagy csak egy hókuszpókusszal felszívódott.
De megnyikordult a szék, s zsibbadt testem alól előkerült a takaró, mely hideg érintés nyomán lágyan hullott vissza rám.

Szemeimet összeszorítva koncentráltam a halk léptekre, s könyörögtem, hogy távolodjanak, de az ajtó nem nyílt ki, csupán egy apró, tompa puffanást, aztán fémes súrlódást hallottam. Mikor rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, az ifjú isten ott ült a széken, túl közel hozzám. A beszűrődő napfény pompázatos keretbe foglalta alakját.
-Csak hogy tudd, ezt nem játszom el újra,ha ismét hátat fordítasz nekem!-szája szegletében apró mosoly bújt meg, de láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Aztán mikor újra megszólalt, nekem összeszorult a szívem.-Nem vagy jól!
Immár ez válasz volt saját kérdésére, én pedig újra lehunytam a szemeimet, ezúttal azért, hogy könnyeim ne találhassanak utat maguknak.

NEM ÉRDEKELHETI! NEM ISMER ENGEM! NEM TUDJA MIN MENTEM KERESZTÜL EDDIG! MINDEN BIZONNYAL CSAK A KÉPZELETEM ŰZ VELEM KEGYETLEN TRÉFÁT!
És mikor mindezt hangosan mantrázni kezdeném, az ismerős hang megelőz, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
-Ne merd megkérdezni, mióta fontos ez nekem!
-Ezek csak szárnyak!-ismétlem magam. Remeg a hangom, s már én sem hiszem el a hazugságot. Akárhogy próbáltam visszatartani őket, patakokban folytak a könnyeim.-Csak a szárnyaim.-suttogtam elhaló hangon.-A gyönyörű szárnyaim.-mindenemet átjárta a zokogás és nem csak azért mert a már említett részem nem tartozik hozzám többé,hanem mert pont Loki nevezte őket gyönyörűnek az első alkalommal.-Na persze nem mondta a szemembe, csupán hallottam mikor Thorral beszélt.-Én sosem használtam rájuk ezt a jelzőt.
-De mintha már akkor sem lettek volna, miután visszatértem Asgardra.-hangja fagyosan hatolt át önsajnálatom pusztító mélységein, s fakó reménysugárként ösztönözte a belső énemet, aki legszívesebben eltemette volna önmagát. Én pedig gyűlöltem, hogy ilyen hatással van rám.-Figyeltelek.-mondta egyszerűen.-Akkor sem használtad őket mikor lehetőséged nyílt rá. De ezzel együtt, most pont olyan vagy mint Demóna, abban a primitív filmetekben.-nehezebben vettem a levegőt és mikor egy szárnyaszegett tündérhez hasonlított-ami bár a primitív megjegyzés ellenére is nyilván bóknak számított a szájából-valami elpattant bennem, így már nem éreztem késztetést arra, hogy megöljem a bátyját azért, mert kifecsegte neki a titkomat arról,hogy szívesen azonosítom magam egy kitalált kettős karakterrel.

 De mindemellett kiborított, és a kétségbeesett énem vette át az irányítást, aki nem akarta hagyni, hogy egy gyönyörű szempár újra elgyengíthesse.
-HOGY MI VAN?-kiabáltam rekedten.-MÉGIS MIT JELENTSEN AZ,HOGY FIGYELTÉL? HOGY VETTED RÁ A BÁTORSÁGOT??

-Isten vagyok.-visszhangozta a jól ismert mondatát, s hangjában ott csengett a büszkeség.-És megtehetem.-mondta egyszerűen, s gúnyos mosollyal arcán közelebb hajolt hozzám. Éreztem forró leheletét, de közben rázott a hideg.
-DE ÉN NEM VAGYOK A TE..-nem volt időm végig mondani amit akartam. Ajkai enyémekre simulva elállták szavaim útját. Nem volt sokkal hosszabb csók az előzőnél, bár annál igazibbnak tűnt, de.. Még mindig ott volt az a bizonyos de..
Hosszú ujjait gyengéden végigsimította az arcomon, majd homlokomra helyezte hűvös tenyerét.
-Lázas vagy!-mondta szigorúan, én pedig ezt elkönyveltem még egy indoknak, amiért biztos lehetek abban, hogy mindez az egész nem valóság. Bár megmondták, hogy lehetséges mellékhatás.

-Tényleg? Ha nem mondod észre sem veszem.-szavaim akaratom ellenére gunyorosnak hatottak, melyeket ő kemény pillantással díjazott, de vonásai még mindig lágyan keretezték arcát.
-Vigyázz, hogy beszélsz egy Istennel!
-Vigyázz, hogy beszélsz egy sötét tündérrel!-kuncogtam bágyadtan a párnába, mely idő közben puhán, fáradt arcom köré simult. Egyre nagyobbakat pislogva láttam a mosolyát, s tenyerei közül előtűnő kékes fénynyalábot. Aztán nem nyitottam ki a szemem többé csak hallgattam, ahogy feláll és valami halkan koccant mellettem az asztalon.Hűvös ajkait éreztem forró bőrömön, melyről felszáradtak a könnyek.
-Aludj!-megtagadhatatlanul parancsba adta a cselekvést, de ha nem tette volna, akkor is magával ragad az álom.-Később visszajövök.-halk lépteket hallottam, s az ajtóban járhatott már, így hangom épphogy csak megállította.
-Loki!-a válasz csak egy halk"hm" formájában érkezett.-Ha lehet Bruce-t ne látogasd meg!-motyogtam, mire undorodva felhorkant én pedig a következő pillanatban egy kék szempár tekintetében fürödtem, s hűvös ajkakról álmodtam.



Amikor felkeltem senki sem volt velem. Idegen érzés fogott el, de betudtam annak a furcsa álomnak, amiben Loki meglátogatott engem a S.H.I.E.L.D. kórházában. Néhányat pislogtam mire csöppet tisztult a kép előttem, de keserűen elmosolyodtam. 
-Csak álmodtam.-motyogtam halkan, s valahonnan fény gyúlt a félhomályban. Egy jeges rózsa árasztotta el derengő fehér fénnyel a sötét szobát. Egy jeges rózsa az ágy melletti asztalon heverve sugározta felém azt, hogy mindaz ami történt nem csak egy káprázat volt a fejemben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése