Ez most kicsit másabb, mint az eddigi szöszök. Ne várj angstot, ne várj happy endet, ugyanis nem biztos, hogy vége lesz. Kicsit belemélyedtem a mitológiába... ;)
1. fejezet
Idegesen rontottam be a nyugodt és csendes templomba. Nem érdekeltek a riadt tekintetek, melyek körbevettek, egyetlen személyt kerestem töretlenül. Azt, akinek az egész zűrzavart köszönhettem. Dúlva-fúlva siettem végig a halk folyosón, lábaim nyomát mennydörgés szerű zörejek követték.
- Hol vagy te átok nőszemély? - sziszegtem fogaim között.
- Kit keres? - lépett elém egy hófehér tógába öltözött nő. Hangja halk volt és modora kifinomult.
- Hagyjon békén a kamu-kedveskedéssel. BIANCA!! - üvöltöttem, megkerülve szerencsétlen hírnököt. - Gyere elő, mert nem állok jót magamért!
A kiabálásom meghozta gyümölcsét. A lenge zöld ruhás, vöröshajú álomszerű lány lesütött szemekkel igyekezett felém. Hófehér arcáról semmit nem lehett leolvasni. Ahogy megláttam, elöntött a méreg.
- A te hibád! Mit tettél? - hirtelen mozdulattal kaptam el a torkát, ideje sem volt reagálni.
- Nem csináltam semmit. Anyám, Skuld* (A három legfontosabb norna egyike. Ő képviseli a jövőt és a szükséget.) akarata volt. Nem tehettem mást - mentegetőzött.
- Miért pont ő?! - szorítottam erősebben.
- Én... - kezdett fulladozni, így elengedtem. Ujjaim nyoma vörösen virítottak a nyakán, de ez érdekelt a legkevésbé.
- Szépen velem jössz és rendbe hozod! - Parancsoltam ellenmondást nem tűrően, majd karjánál fogva húztam magam után.
- Nem mehetek - kapaszkodott az egyik útba eső oszlopba. Tisztában voltam vele, hogy a Kiválasztottak soha életükben nem tették ki lábukat a templomból. Nem ismerték az igazi napfényt és szelet. Nem tudták milyen a nedves föld, vagy a zöld fű érintése meztelen talpukon. Minden rossztól és jótól, fényűzéstől és szegénységtől, harctól és békétől elzárva tartották őket, akár a díszes madarakat Midgardon, kalitkában.
- Leszarom - adtam meg a végszót és az erdőn, a Bifrösztön át, egészen Odin palotájáig rángattam magam után.
Történt ugyanis, hogy álmot láttam. Odin eljött hozzám segítséget kérni egy éjjel. Szüksége volt rám, nekem pedig nem volt választásom. A csata, mely Helheim* (A kilenc világ egyike, Niflheim sötétjében, a hatalmas kőris fa alatt lapul. Az örök tél élettelen birodalma.) földjén zajlott, fenyegette Asgardot. Vanaheim* (A ván-istenek otthona, a mágia mestereinek hona.) szövetségben állt a királysággal és mint a koronára felesküdött sereg hadvezére, kötelességem volt segédkezni.
Ezzel még nem is lett volna probléma. A gondok ott kezdődtek, mikor a harcot követően megérkeztem Asgardba. Ott ugyanis megismertem valakit, akinek nem szabadott volna benne lennie a jövőmben. Skuld mégis úgy gondolta, hogy a sors fonalamat összeköti Lokiéval. Mivel Skurdot és két nővérét lehetetlen vállalkozás lett volna elkapni, így a feladat végrehajtóján vezettem le a feszültséget, reménykedve, hogy esetleg a Kiválasztott megoldást jelenthet problémámra.
A csillogó burkolatot csodálva ácsorgott újonnan szerzett foglyom. Sajnáltam szegényt, hiszen még semmit nem látott a világból, én pedig lelkét megrontva vágtam falhoz torkánál fogva. Lehet mégis vissza kellene engedjem és megkeresni az anyját, akinek parancsára cselekedett.
- Csodálatos! - ámuldozott és a freskókat méregette a mennyezeten. Talán mégis hagyom egy darabig, hogy új dolgokat ismerjen meg. El sem tudtam képzelni milyen lehet egy életet leélni hófehér falak és agymosott zombik között.
- Az - zártam rövidre. - Sajnálom, hogy olyan kemény voltam - köszörültem meg a torkom zavartan. Mégis egy szent lényt becstelenítettem meg.
- Semmi baj - mosolyodott el kedvesen. Az egész lényéből áradt a megértés. Hánynom kellett tőle.
- Jól van, hagyjuk. Tudsz segíteni és szétválasztani a fonalakat? Nem lehet a sorsom összekötve Lokiéval! Ez egyszerűen kizárt dolog.
- Egyezzünk meg abban, ha megmutatod ezt a világot és egy darabig nem kell visszamennem, megpróbálok segíteni - tekintete kemény volt és rendíthetetlen. Egy pillanatra eltűnt az elveszett lány képe és egy igazi harcost véltem felfedezni benne. Ez az ígéret is több volt, mint a semmi, úgyhogy belementem.
Titokban szöktettem fel a szobába és hagytam, hogy szinte azonnal elaludjon. Magamban imádkoztam, hogy Odin ne vegye észre. Egy szeme volt az öregnek, mégis mindent látott. Semmi nem maradhatott titokban előtte. A templomból biztos leadták már neki a drótot, nekem pedig vérdíjat tűztek ki a fejemre. Mégsem érdekelt annyira, hogy visszakozzak.
A legfontosabb most az volt, hogy Loki fonala el legyen választva az enyémtől. A Helheim-i csata befejezése után, győztesként tértünk vissza, engem mégis pánikszerű érzés kerített hatalmába. Ahogy a trónterembe léptünk és a győzelmünket ünneplő tömeg körbevett, magamon éreztem egy pillantást. Egy veszélyes, mégis sokat sejtető szempárt. Színe hideg volt, akár a jég, vagy mint a szívem évszázadok óta. Hosszú haja fekete, mint a holló, akárcsak én magam. A mulatság alatt egyszer sem éreztem magam szabadnak. Pillantása béklyóba zárt, ami fulladásos reakciót váltott ki belőlem. Tudtam, hogy az istenek bármit megtehetnek, de erre nem számítottam. Hallottam mondákat gyermek koromban, mikor még kicsi boszorkány tanoncként csodálkoztam rá a világra. Ha egy Norna kiszemel magának és úgy érzi nagy dolgokra vagy hivatott, összeköti életed egy Istenséggel, neked pedig be kell hódolnod és nincs választásod. Gyűlöltem az ilyet, mikor másik próbáltak felettem és a jövőm felett ítélkezni. Hittem abban, hogy saját magunk kovácsoljuk a sorsunkat véres verejtékkel és fájdalmas munkával. Erre Odinnak hála minden összezavarodott. Én magam is.
Másnap reggel Bianca dúdolására keltem, melyben egy ősrégi harcosokat éltető krónikát véltem felismerni. Ismertem a történetet, mint megannyi másikat. Rólam is születtek énekek a saját hazámban. Elképzelhetetlen hirtelenséggel töltött el a honvágy, de a pillanat töredéke alatt sikerült elnyomnom magamban.
- Öltözz át - vágtam hozzá pár számomra túl színes ruhadarabot. Igazi asgardi viselet volt, amit még az ideérkezésemkor szállítottak a szobámba. Csodálattal bámulta őket. - Ha átvetted elmegyünk a fürdőbe, majd reggelizni. Utána kitaláljuk hova tovább - vázoltam fel a tervet, bár eléggé bosszantott, hogy idegen vezetőt kell játszak egy olyan helyen, ahol én is idegenként mozgok. Úgy tett, ahogy kértem, aztán elindultunk. A fürdőben hamar végeztünk és szerencsénkre még a korai órákban nem futottunk össze senkivel. Legalábbis mikor már éppen hálát adtam volna, hogy feltűnés mentesen hagyhatjuk el az épületet, akkor futottunk bele életem megrontójába az étkezőben.
- Raven! - pattant fel hirtelen. Palástja hatalmasat lebbent a hátán, szemei összeszűkültek.
- Szóval ez a neved - suttogta a mellettem álló, de feltűnően közelebb húzódott hozzám. Félt mindentől, amit nem ismert.
- Loki, ha megbocsájtasz... - fordultam volna ki a teremből, mire utánunk kiáltott.
- Csatlakozzatok - hangja parancsolón csengett, ujjaim ökölbe szorultak, de nem volt más választásom, hiszen ő is királyi sarj, így szinte fennségárulás lett volna visszautasítani.
- Ezer örömmel - sziszegtem és intettem Biancának, hogy üljünk le az asztalhoz. Szembe kerültem Lokival, aki csak viasz figurákat megszégyenítő mimikával vette tudomásul az arcomra kiülő undort.
Eközben a Kiválasztottak templomának legbelsőbb zugában a három Norna tanácskozáshoz ült össze. Az asztalt körbevéve együttesen nézték a gömböt, melyben az asztalnál ücsörgő társaság képe fodrozódott.
- Biztos jó ötlet volt a lányodat idegen környezetbe engedni? - sopánkodott Verdandi* (Ő képviseli a jelent és a teremtést.)
- Hidd el nővérem, ennél jobbat nem is tehettünk volna a világunkért. Ennek így kellett lennie - jelentette ki magabiztosan Skuld.
- Nem hiszem, hogy ez így lett volna megírva - csóválta fejét Urd* (Ő képviseli a múltat és a balsorsot.)
- Ti csak bízzatok bennem testvéreim. Minden kiforrja magát és úgy fog történni, ahogy kell - suhintott a jövőbelátó és ezzel berekesztette az ülést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése