2018. február 13., kedd

Twelve Letters-Second


Remegett a kezem. Én pedig észre sem vettem. Pedig már a papír súrolta a földet, mikor elkaptam.
Az ágyra fektettem a bontatlanok mellé és kezdett hatalmába keríteni egy idegen érzés.
Idegesen a hajamba túrtam, majd hangosat sóhajtva a  második levélért nyúltam.
Mi értelme volna elodáznom az elolvasásukat, hisz a sorokat nem írja át a holnap. Nem változnak, s ha úgy döntök, most inkább elrejtem őket önmagam elől, később is ugyanakkora erővel sújtanak majd le rám. Vagy talán még nagyobbal is.
De ugyanúgy a keserűséggel ölelnek majd körbe, ahogyan most is teszik.



Drága Steve!


Egy hét telt el, érkező halálhíred óta!
Egy hét telt el az utolsó levelem óta! Pontosabban azóta a levél óta, amit feladtam számodra.
Tudod milyen nehéz szavakba önteni az érzéseket?
Tudod milyen nehéz úgy írnom, hogy ne fulladjon minden második mondatom sötét, komor önmarcangolásba, s ne tudd meg végül mennyire szenvedek?
Mert ezen szavak, melyeket tintám rajzol a pergamenre, csupán töredékei mindannak, amit valójában tudatni kívánnék veled. Csak vaktükör elporladt szilánkjai betűkből.
Megpróbálod összerakni őket Steve? Csak a kedvemért megpróbálod ugye?
Emlékezz! A gondolataim apró csillagok, melyeket egybe tudsz gyűjteni, ott szikráznak a leírt szavakon. Ott bujkálnak a sorok között.

Ők nem akarják, hogy rájuk találj, de én akarom.

Pont, mint a nemzeted, mely annyiban hagyta a keresést, s a döglött akták közé dugták a saját hősük halálát. Ők sem akarnak rád találni.
Talán azért, mert nem akarnak szembesülni az igazsággal.
Azt mondják az igazság a jelenben van.
Azt mondják, az igazság ma van, semmiképp sem tegnap.
Azt mondják, az igazság az, hogy le kell mondanom rólad.
Vagy azt, hogy te mondtál le rólam?
Mi az igazság Steve?
Mondd el nekem!
Gyerünk!
Gyere vissza és súgd a fülembe, hogy itt vagy még.
Hogy velem vagy! Hogy értem vagy!


Zárd le ezt a végtelennek tűnő zavaros kört, melybe belecsöppentem. Űzd el a rémálmaimat, melyekben újra és újra látlak téged zuhanni.
Nyújtsd a kezed s én majd elkaplak Steve, csak engedned kell!


Úgy érzem, minden egyes perccel, amit nem a karjaid között töltök el, meghalok.
Égkék tekinteted nem tart már életben. Már nem.
Halott vagyok.
Metaforikusan értem ezt. Egyedül érzem magam.


De úgy, ahogyan a kagylókból hallatszik a tenger halk moraja, úgy hallom én is szíved elveszett hangját a távolban, Hívogat! Vissza fogsz jönni ugye? Vissza jössz még hozzám Steve?
Siess! Már hallom a puskaropogást. Elnyomja majd a hangod, én pedig újra rettegni fogok, hogy sosem hallom többé.
Nem hagyhatod Steve! Megígérted nekem!


Gyere hát! Hidd el, én várni foglak!
Igyekezz!
Már nincs madárcsicsergés. Mindent túlharsog a toborzó hangos éneke!
És ha minket is felemészt a háború, már semmink sem marad.

Gyere hozzám! Amíg még vagyok!



Gina. Ginád.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése